JOHN CURE NOVELLÁK:A vámpír anatómiája Az utolsó szál Eltemetve

JOHN CURE NOVELLÁK 2009


1



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

John Cure novellák
-
A vámpír anatómiája


Az utolsó szál

Eltemetve

Elektronikus kiadás: IBIA Ltd. Hungary
Elektronikus megjelenés éve: 2009
Elsõ megjelenés: 2007 Pirkadatra várva antológia


Copyright © 2009 Gyõrffy-Kiss József


A „John Cure novellák „ címû e-book a szerzõ és az IBIA Ltd. külön engedélye nélkül
ingyenesen és korlátlanul letölthetõ illetve terjeszthetõ! A közölt elbeszélések egyes
részleteinek felhasználása és közzététele csak a szerzõ megjelölésével engedélyezett! A mû
kereskedelmi vagy más jellegû felhasználása tilos és jogi következményeket von maga után!
Minden jog fenntartva!


2



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

Tartalom

A vámpír anatómiája.................................................................4.
Az utolsó szál............................................................................9.
Eltemetve................................................................................40.


3



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

John Cure:
A VÁMPÍR ANATÓMIÁJA


Átláthatatlan volt a városra nehezedõ sötétség,
miközben a hideg már a csontomat harapta, és mindettõl csak
a rám törõ éhség volt szörnyûbb. Átfagyva kuporogtam az egyik
bérház falának támaszkodva, a látásom egyre gyengült és azt
hiszem, már egyáltalán nem akartam megélni a reggelt. Hiszen
mihez is kezdtem volna vele? A reggel számomra csak egy új
nap, ami megannyi szenvedést, fájdalmat, megaláztatást és
éhséget hoz magával. Persze, mindezt újból felváltja majd egy
elviselhetetlen éjszaka, és minden kezdõdik elõröl.

A falnak támaszkodtam, fáztam, éheztem és nem
akartam megélni a másnap reggelt. Nem akartam mást, csak
meghalni. Csendben és lehetõleg fájdalmak nélkül. Fájdalomból
jutott már nekem elég az eddigi életemben. Talán még több is,
mint amit egy ember elviselhet. A gyors halál viszont
megváltásként bújhatott volna mellém a sötét fal tövébe.

De a megváltó halál nem jött. A hideg és az éhség
viszont egyre elviselhetetlenebb lett, a város pedig kezdett
teljesen elcsendesedni. Már csak a szél rohant végig idõnként a
szûk utcák falai között, megpróbálva lerángatni rólam az
újságpapírokat és azt a két pokrócot, amit egy lakóház
kukájából kotortam elõ. A szél jeges karmai mélyen a húsomba
martak.

Küzdött, ahogyan én is. Akármennyire is meg szerettem
volna halni, azt nem hagyhattam, hogy a hideg öljön meg. Nem
hagyhattam, hogy a hideg marcangolja legyengült testem.
Küzdöttem, mert a bennem lakó ember, valahol mélyen még
megõrzött annyit a méltóságából és emberségébõl, hogy ne

4



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

engedelmeskedjen a legyengült és kiéhezett test által
gerjesztett agyhullámoknak.

Mert a múltam az, amely a véremmé vált. És ami örök
életet ígérve megmérgezett.

Rendõrautó szirénája hasította az éjszaka csöndjét, de
nem bírtam és nem is mertem felnézni. Túl gyenge voltam
bármihez, így abban sem voltam biztos, ha esetleg szaladnom
kell, az sikerülni fog.

Rejtõzködtem és menekültem már eleget… mindig új
néven, mindig más életet élve, és soha, sehol a sajátomat, amit
önként a Gonosznak adtam. Örök, gyönyörû életet ígértek.
Nemesi életet… hiszen az jár az Éjszaka Urának.

De nem adtak mást, csak szenvedést…

Mintha ezer éve történt volna, olyan lassan, nyögdécselve
vánszorogott az életem, mert a szenvedés csak lassítja az idõt.
Legbelül tudtam, nem volt olyan régen. Talán hétszáz éve, a
Fekete Halál idejében, amikor Pestis tizedelte az emberiséget.

Elvesztettem mindent, ami valamit is jelentett az életben
és kedves volt a szívemnek. Akkor már egy teljes napja voltam
egyedül… a kedvesem nélkül. Úgy éreztem, kisírtam magamból
az életet. Huszonnégy óra a szerelmem, vagyis a szívem
nélkül. Szív nélkül pedig senki nem élhet.

Mélyen a lelkemben már én is meghaltam, mikor magával
ragadott egy elsuhanó Árnyék, elröpítve egy másik dimenzióba,
az életen túlra. A pokol perzselõ lángjait vártam, de helyette
Örök Életet kaptam lelkemért cserébe. Abban a pillanatban
gyönyörû lehetõségnek hittem, hogy életeken át kövessem
szerelmemet, és ott legyek mindig, amikor õ megannyiszor
újjászületik. Hosszú életeken keresztül kísérhetném, és minden
életünkben, amikor újra találkozunk, érezhetnénk, hogy mindig
is ismertük egymást. Csak erre vágytam, és már szinte
szomjaztam is az Örök Életet.

5



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

Az Árnyék pedig azt mondta, ez mind az enyém lehet.

Örök Élet… Végtelen Boldogság.

Boldogságot vártam, de csak szenvedés jutott.

Az Árnyék becsapott.

A maró, múlhatatlan üresség – amibõl szabadulni akartam
–, újra és újra velem utazott, soha el nem eresztve. Lelketlenül
bolyongtam, miközben testemet a Gonosz embervérrel táplálta,
örök, szûnni nem akaró vérszomjúságra ítélve. Utam során az
Árnyék védõszárnyként oltalmazott, így testemet soha nem
érhette a Nap fénye. Örök rejtõzködésre kényszerültem.

Az Éjszaka Ura lettem, aki nem léphetett ki az árnyékból,
és így soha nem ismerkedhetett meg újra a kedvesével.

…Közeledett az éjfél, a fal tövében kuporogva hallgattam
a rendõrautó suttogássá halkult szirénáját. Az Éjszaka Ura. Már
a gondolattól is nevetnem kellett, de mégsem tettem, mert
semmi nem maradt bennem, ami nevetésre bírt volna. Hiszen a
nevetéshez lélek kell.

Lelkem nekem már nem volt. Csak az átkozott Örök
Életem, amely a végsõkig legyengített testemet sem volt
hajlandó magára hagyni. Az Élet viszont ott kuporgott mellettem
a fal tövében. Hónapok óta sikertelenül próbáltam ellenállni a
vérszomjúságomnak; megpróbáltam szomjan halni. Testem
már teljesen legyengült. Fájdalmat már hetek óta nem
éreztem… Én magam voltam a fájdalom.

De hogyan halhat meg egy ember, aki örök életet kapott?
Hogyan ölhettem volna meg magam, amikor minden nap a
Halál arcába röhögtem?

Örök Életet kaptam, igen, de régóta csak a Halál megváltó
ölelését vártam.

Már nem is emlékeztem a sziréna hangjára – ahogyan az
idõ múlására sem –, amikor ritmusos léptek gázoltak sietõsen
végig a csenden. A magas sarkú csizma kopogása felém

6



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

közeledve erõsödött. Érzékszerveim élesedni kezdtek. Talán
akik a szemük világa nélkül születnek – megfosztva attól, hogy
megéljék a színek által gerjesztett érzelmeket –, érzékelhetnek
ilyesmit. Amikor illatok százait különböztethetik meg és hangok
alapján alkothatnak képet képzeletükben. De hogyan alkothat
képet az a képzelet, amelyet soha nem tápláltak színek vagy
formák? Minden bizonnyal hamis képet sugallnak, mint
ahogyan nekem is hamis képet mutatnak felerõsödött érzékeim.

Ahogyan az alak elsuhant elõttem, éreztem, hogy meg kell
mozdulnom. Reménykedtem, hogy nem fog menni, de a vágy,
ami elkorcsosodott testembe kúszott, megtöltve érzésekkel a
lélek helyét, felvillanyozott. Olyan erõssé tett, hogy – nehezen
ugyan –, de feltápászkodtam.

Lábaim mintha gumiból lettek volna, gyengének éreztem
magam. Gyengébbnek, mint eddig bármikor. És már végig sem
tudtam gondolni, hogy a szerelmem utáni vágy, vagy a
szomjúság tett ennyire védtelené. Sebezhetõnek éreztem
magam, akár egy gyerek. Óvatosan felnyitottam a szemem,
melyen éles fájdalom ült. Néztem a nõ távolodó alakját, nem
törõdve az utcai lámpák szúró támadásával. Valahol mélyen
felsejlett egy régi szerelem. Kiszáradt ereimet mintha friss vér
mosta volna át, úgy bizseregtem minden egyes porcikámban.
Fájdalomra számítva mozdultam, de lépésem puhán felemelt.
Mozdulataim könnyedék voltak, államat magasra szegtem, és
kidüllesztett mellkassal lépkedtem utána. Nem gondoltam, hogy
mindez egy hazug világ, melyben a szebb képet csak a
képzeletem festette.

A nõ lépései sietõsek voltak. Ez egy rossz pillantású
környék…

A sötét Éjszaka suhanva állt félre a Hajnal útjából,
miközben válluk egy pillanatra összeért.

7



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

Az árnyékban maradva, görcsöktõl meggörnyedve,
reszketõ, gyenge lábakon vonszoltam magam a Nõ után. A
bennem lakó ember, valahol mélyen pislákolva próbált
megnyerni egy csatát, de nem sikerült neki.

Talán nem szánta el magát eléggé. Talán nem akarta
igazán a gyõzelmet.

Nem tudom.

Az biztos, hogy a hõsök is elbuknak néha. Még a
legnagyobbak is. Én pedig tudtam, hogy utolérem a Nõt, és utat
mutatok neki az élõk világán túlra.

Életével és vérével az én életem menti meg. Ma este meg
kell halnia, hogy tápláljon engem.

Mert nekem örökké kell élnem.

Boldogan…

8



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

John Cure:
AZ UTOLSÓ SZÁL


1.
– Neked még nem tûnt fel, hogy ebben a filmben minden
szereplõ fekete? Ez az egész rohadt film tele van négerekkel,
ember! Te nem találod furcsának?
A fiú kérdezett, hangot adva mértéktelen
kíváncsiságának és óriási felfedezésének, de már nem volt
kíváncsi a válaszra. Újabb és újabb gondolatok öntötték el az
agyát, amelyek megválaszolandó kérdéseket vetettek fel. De
igazság szerint már kérdezni sem volt kedve.

Megtalálom én a választ magamtól is mindenre –
gondolta, és ebben halálosan biztos volt.

– Nem – felelte egyszerûen a férfi, aki szintén a tévé
képernyõjét csodálta megbabonázva. Akárcsak a fiú, õ is egy
fotelben üldögélt, mindkét kezét a kényelmes, párnázott
támlákon pihentette. – Egyáltalán nem furcsa. Szerintem ez jól
van így.
– Nem érted? Egy árva lélek sincs az egész filmben, aki
fehér lenne! Ez egy néger film… Négereknek!
– Jól van ez így.
A férfi válasza nyugodt volt, de egyáltalán nem nyugtatta
meg a fiút. Õt már nem lehetett megnyugtatni. Minden, ami
történt körülötte, egyre jobban felizgatta. Megpróbált figyelni a
filmre, amiben valóban csak fekete színészek játszottak, hiszen
a történet egy feketék által lakott negyedben játszódott. Az
elõbb még zavarta, hogy nincsenek benne fehér szereplõk,
most azonban szinte egy pillanat alatt feledésbe merült
számára ez a probléma, és újabb furcsaságok kezdték lekötni a

9



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

figyelmét. Ott volt mindjárt ama egyszerû tény, hogy a szoba
ingadozik, és õ mintha nem érezné a saját testét.

Valami ilyesmi lehet a súlytalanság – gondolta, és
elnevette magát. Egyre hangosabban tört fel belõle a nevetés,
de saját hangját egészen távolinak vélte hallani. Mintha nem is
õ nevetne. Pedig õ volt, érezte, ahogyan az arca felforrósodik
és az arcizmai megfeszülnek.

Valahogy minden olyan mulatságosnak tûnt körülötte.
Bárhová is nézett, egyszerûen elnevette magát; olyan
nevetséges volt a televízióban ugrándozó színészeket figyelni,
és olyan mulatságos volt maga a képernyõ is. Ha pedig a
készülék tetején lévõ nyúlra tévedt a pillantása – egy színes
papírba csomagolt csokinyuszira -, akkor egyenesen meg
kellett szakadnia a röhögéstõl. Egész nap látta a csokinyulat,
de mindeddig nem tûnt fel neki, hogy milyen murisan néz ki.
Ráadásul a nyuszi is nevetett – ebben biztos volt, és csöppet
sem furcsállta -, akkor meg hogy a fenébe ne nevetne rajta õ
is? Egyébként sem volt kedve abbahagyni a nevetést.
Féktelenül boldog volt, és a tudata egy hátsó, józanabb
rekeszében remélte, hogy soha nem fog elmúlni ez az öröm.

Oldalra nézett, és látta, hogy a férfi is hahotázik.
Biztosan õ is észrevette, hogy a csokinyúl kikacagja õket. Ott
van az a rohadék a készülék tetején, és pofátlanul a képükbe
röhög. Le kellene dobni onnan, akkor majd biztosan nem
nevetne.

– Vedd le onnan a nyulat! – mondta a férfinak. – Vedd le
onnan!
– Minek? – kérdezte a férfi vigyorogva.
– Egyáltalán mit keres egy nyúl a tévé tetején? Minek
van az ott?
Félpercnyi néma csend. Mindketten a képernyõt
bámulták, a férfi talán az emlékeiben keresgélt.

10



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

– Mert oda tettem – jött a válasz kicsit megkésve.
– De minek tetted oda?
– Mit? – kérdezett vissza a férfi, és értetlenül bámult a
fiúra, mintha már nem is emlékezne arra, hogy mirõl beszéltek
az elõbb.
A fiú ezen nem csodálkozott. Idõnként neki is olyan
érzése támadt, mintha kiesne az idõ. De lehet, hogy csak az a
rengeteg gondolat zavarja meg.

Mert gondolatok, azok voltak bõven. Nem is tudott
mindre figyelni. Mellesleg azt is észrevette, hogy mielõtt
megválaszolná az elképzeléseit, vagy a dilemmákat, amik
felmerülnek benne, már el is felejti õket.

Néha nagyon zavartnak érezte magát. Persze nem ez
volt az elsõ alkalom, hogy füvet szívott, csakhogy ez volt az
elsõ olyan füves cigi, amit LSD-vel itattak át. Marta is a torkát
rendesen, mégsem hagyta abba. Kíváncsi volt az élményre , de
arról fogalma sem volt elõre, hogy ennyire háborodott lesz tõle.
Abban ugyanis biztos volt, hogy megzavarodott.

– A nyulat! Vedd le azt a kurva nyulat a tévérõl! –
kiáltotta dühösen. Felemelte a kezét, és megtörölte a száját.
Szörnyen száraznak érezte. Szomjas volt. A mozdulatai
lelassultak. Nem is érezte a karját, csak a kellemes
bizsergésbõl gondolta, hogy a megfelelõ testrészét mozgatja.
Hasonlóképpen egyáltalán nem érezte, hogy a széken ül, olyan
érzése volt, mintha nem is lenne alatta semmi. Egyszerûen
csak ott lebeg a szoba kellõs közepén, két méterre a beszélõ
doboztól– tetején a élcelõdõ csokinyúllal –, és karnyújtásnyira
az asztaltól, amin egy-egy üveg ásványvíz és kóla várakozott. A
fiú szomjas volt, azonban nem volt ereje a palackokért nyúlni.
Különben is, hiába próbálkozna, úgysem érné el egyiket sem.
Az ásványvizes üveg nagyon messze volt. Egyszerûen
képtelenség lett volna elérni.

11



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

– Te nem vagy rosszul? – váltott témát a férfi.
Megpróbált felemelkedni a székrõl, de visszaesett. – Alig érzem
a karomat. Annyira gyenge vagyok.
– Én sem tudnék most futni – vallotta be a fiú.– Elég
kemény egy anyag – közölte a férfi. Kezét lassan a magasba
emelte és megbûvölve bámulta, majd miután alaposan
szemügyre vette, beletörölte az ingébe. Ismét felemelte, a
szobában pislákoló lámpa fénye megvilágította a napbarnított
kézfejét, azután a farmernadrágjába dörzsölte, mintha valami
szennyezõdést akarna letörölni róla. A farmer susogott a keze
alatt.
– Nézd meg!
– Mit? – fordult oda a fiú, miközben úgy érezte, azonnal
összeesik a rátámadt erõs szédüléstõl. A szoba falai hol
közelebb jöttek hozzá– olyan érzést keltve benne, mintha össze
akarnák préselni –, hol távolodni kezdtek, hosszan nyúló
folyosót alkotva. De a televíziókészülék és a szobában lévõ
bútorok nem mozdultak a helyükrõl.
– Nézd meg! Nézd a kezem! – A férfi a fiú felé nyújtotta a
jobb karját.
– Mit nézzek? Mi van vele?
A fiú semmi különöset nem vett észre, bár egy kicsit
mintha feljebb csúszott volna az ingujja. Ezt mókásnak is
találta, így vigyorogni kezdett.

– Nézd a kezem. Olyan színem van, mint egy halottnak.
A fiú abbahagyta a nevetést, aztán alaposabban
megnézte a férfi kezét, valamint az arcát, hiszen azon is jól
felmérhetõnek gondolta a problémát. Igaz, fogalma sem volt,
hogy milyen színe van a halottaknak, de ebben a pillanatban õ
is úgy vélte, a halottaknak van csak ilyen színük. Igen… A
halottaknak pontosan ugyanilyen színük van.

12



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

– Meg fogsz halni – mondta, és ismét nevetni kezdett. –
Azért van ilyen színed, mert meg fogsz halni!

– Bassza meg! Gondoltam, én is gondoltam.
A férfi hosszasan nézte még a kezét, majd
visszaengedte a szék támlájára, és újra a filmet kezdte figyelni,
bár nem nagyon értette mi zajlik benne. Körülbelül három-négy
perc telt így el, aztán ismét a fiúhoz fordult.

– Milyen halk lett a film – jegyezte meg nyugodt hangon.
– Alig hallom, mit mond.
Most, hogy a férfi szóba hozta, a fiúnak is feltûnt, mintha
a szereplõk csak tátognának a képernyõn. Zenét sem hallott.
De az agya rögtön megnyugtatta, hogy ez csak valami trükk
lehet. Biztosan próbálja, hogy mennyire vagyok „betépve”. Meg
akar tréfálni, hogy utána röhöghessen rajtam. Csakhogy õt nem
lehetett becsapni, mert neki rengeteg gondolata volt.

– Biztosan te halkítottad le – mondta mosolyogva.
Üveges szemmel meredt a férfira.
– Én nem… Szerintem te voltál.
Hát persze, hogy nem õ volt! A távirányító az asztalon
pihent, amikor leültek, és onnan nem tudta volna észrevétlenül
elvenni.

– Nem. Te voltál! Te halkítottad le! – De alighogy
kimondta, rögtön elbizonytalanodott. Nem látta a képernyõn
feltûnni a hangskálát, ami mindig megjelenik, ha valaki fel-,
vagy esetleg leviszi a hangerõt. Akkor viszont ki halkította le?
Mire megtalálta volna a választ a kérdésre, a hangok
visszatértek, azonban fekete-fehér lett a monitoron megjelenõ
stáblista, ami az elõbb még piros és sárga betûkbõl állt.
– Miért vetted le a színeket? – kérdezte a férfit.
– Hozzá sem nyúltam. Különben sem értek hozzá.
– Mihez?
– Hát te tudod!
13



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

– A színekhez?
– Ahhoz. Meg semmi máshoz.
– Ezt miért mondod? – kérdezte a fiú, és már fogalma
sem volt róla, hogy mirõl beszélgetnek. Egyszerûen csak jöttek
ki belõlük a szavak sorban.
– Én nem értek ahhoz – mondta dühösen a férfi.
– Mihez?
– Teljesen összezavarsz a hülye kérdéseiddel! – csattant
fel a férfi és megpróbált újból felemelkedni a fotelbõl, de megint
visszaesett.
– Kicsoda?
– Hagyjál már gondolkodni! A saját magamat sem
vagyok tiszta, de te úgy teszel, mintha mindig csak egy-két
beszédet mondasz.
– Basszus, össze-vissza beszélsz. Akkor én meg sem
szólalok – mondta a fiú, és tovább nézte a stáblistát, ami
közben újra visszanyerte a színeket. A fekete alapon sárga és
piros betûk vánszorogtak lassan felfelé.
A férfi és a fiú ültek a fotelekben, és csendben nézték a
képernyõn menetelõ neveket.

2.
Mindkettõjük számára megszûnt létezni az idõ. A percek
múlása nem jelentett semmit. Amikor azonban néhány
másodpercnyi tiszta pillanat következett a homály felhõjében, a
percek máris óráknak tûntek.

A fiú már nem érzékelt semmit a külvilágból. Legalábbis
abból a valóságból, ami körülvette. Teste és egész lénye egy
képzeletbeli helyszínre igyekezett, hogy ott lehorgonyozzon,
hosszan elidõzzön. A való világból a képzelet sötét és kusza
birodalmába. Egy olyan eseménysorozat és gondolatmenet

14



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

elõtt állt, amit az agya teremtett számára. Egyre kevesebb
tiszta pillanata volt, és egyre több lett a bizonytalan mozzanat.

A fiú nem bírta tovább, és megpróbálkozott a
kristályvízzel. Nagyon távol van – gondolta. Nem fogom elérni,
nem fog menni. Egyszerûen lehetetlen! Nem érezte a karját,
valahogy nagyon könnyûnek és nehéznek tûnt egyszerre.
Valami idegen érzés volt benne. Talán nem is az õ karja?
Ahogy egyre közelebb ért a kézfeje az üveghez, az annál
jobban eltávolodott. Na, még egy kicsikét! Gyerünk! Menni fog
az! Csak egy kicsit! Kitartás! Kitartás!

Végezetül a próbálkozását siker koronázta. Zsibbadt,
érzéketlen ujjai ráfonódtak az üveg nyakára, és erõsen
szorították (már amennyire erõsnek lehetett nevezni, hiszen
ereje körülbelül egy hatéves gyerekével ért fel). Megmozdította
az üveget, de az nem nagyon akart elmozdulni a súlypontjáról.
A fiú keserûen elkönyvelte, hogy ez nehezebb, mint gondolta.
Vagyis körülbelül olyan nehéz. Még egyszer megpróbálta, és
sikerült megemelnie az üveget, amit egyre közelebb húzott
magához. Nehézkes mozdulatokkal lecsavarta a kupakot, és
remegõ kézzel töltött egy kortynyit az asztal szélén lévõ
pezsgõspohárba. Letette az üveget, és felsóhajtott. Végre
megszabadult tõle.

Félve attól, hogy a pohár is távolodni kezd elõle, egy
hirtelen mozdulattal elkapta a gömbölyödõ hasánál. Mikor
megérezte az ujjai között, a másik kezét is köréfonta, biztosítva
magát, hogy nem fogja elejteni. A poharat félútig megemelte,
majd inkább úgy látta jobbnak, ha õ hajol közelebb a frissítõ
nedûhöz. Ajka remegett az izgatottságtól. Az agya tompán
fogta fel a külvilág jeleit, de a szeme sarkából észlelte, hogy a
férfi figyeli õt.

A fotelben terpeszkedõ alak valóban a fiúra szegezte
vizenyõsen csillogó szemeit. Kíváncsian figyelte a fiú minden

15



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

mozdulatát. Látta, ahogy az mértéktelen hévvel és
csillapíthatatlan mohósággal leharapja a pohár szélét. Az
üvegdarabok halk reccsenéssel törtek apró szilánkokra. A fiú
észre sem vette, hogy már elfogyott a pohárból a víz, és az
üveget harapdálja. A férfi gondolkozott, hogy szóljon-e neki, de
egyszerûen nem bírta kinyitni a száját. Csak döbbenten figyelte,
ahogy a fiú újra és újra jóízûen beleharap a pohárba, és lassan
összerágja a szilánkokat. Az üvegdarabkák mélyen
felhasították az ajkát, s egy-két nagyobb darab azok közül,
amiket a fogai nem bírtak megrágni, kivágta a bal arcát. Az
egyik ilyen nagyobb darab a következõ harapásnál olyan
hosszan felhasította a húsát, hogy a seben keresztül kivillantak
véráztatta fogai. A fogak rágták és rágták a szilánkokat,
miközben a fiú állán hosszú patakban folyt le a vér, és
csepegett a pólója nyakába.

A férfi döbbenten figyelt, majd becsukta a szemét.
Érezte, amint a teste zsibbadtan lebeg a semmi közepén.
Lassan felnyitotta a pislogóját, és meglepetten tapasztalta,
hogy a fiú remegõ kézzel tette vissza az asztalra a poharat,
amely teljesen ép volt. Egy apró darabka sem hiányzott belõle.
A fiú álla sem volt véres, és a szája sem volt felhasadva.
Minden a legnagyobb rendben volt, azt az apróságot
leszámítva, hogy szörnyen érezte magát. Gondolataiba
mélyedve visszafordult a tévémûsor felé, és tovább bámulta a
stáblistát, ami még mindig lassan úszott ki a képbõl.

– Neked feltûnt, hogy milyen régóta megy ez a szar
stáblista? Szerintem ennek soha nem lesz vége.
A fiú is észrevette, hogy még mindig a vége fõcím van a
tévében, de nem mert szólni. Úgy gondolta, csak az idõérzéke
tréfálta meg újra. Már máskor is elõfordult, hogy valami
hosszabbnak tûnt, mint a valóságban, és tisztában volt vele –

16



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

hiszen már füvezett egy párszor –, hogy az idõérzéke lelassult.

De mintha most valóban bosszantóan sokáig adnák ezt a szart!

– Tééééleg – nyögte a fiú, és elmosolyodott, bár ez már
csak nagyon gyenge utóérzete volt az azelõtti boldog, felhõtlen
gondolatainak. Pedig mennyire szerette volna, ha soha nem
múlik el az a megelégedés a fejében és a szívében!
Ahogy a szívére gondolt, egybõl feltûnt neki, hogy mintha
valami nem stimmelne a kis ketyegõvel. Mintha ki akarna ugrani
a helyérõl. Annyira hevesen vert, hogy szinte érezni vélte, amint
kinyomja a bõrt a mellén, és kidomborodik a póló alól. Nem
merte megnézni, hogy így van-e, de ezt anélkül is tudta, hogy a
szörnyû látványnak kitette volna az amúgy is gyenge idegzetét.
Kétségbeesett. A szíve pedig egyre veszettebbül kalapált.

Úr Isten! Meg fogok halni! Istenem, biztosan meghalok!
Minek szívtam azt a szart? Minek? Hát kellett ez nekem?
Kiugrik a szívem! Esküszöm, hogy menten kiugrik a helyérõl!
Megdöglök!

– Mindjárt szíííívrohamot kapoooook! – nyöszörögte, és
a kezét a mellkasára szorította. – Ba’ meg! Megdöglök ettõl a
kurva anyagtól! Megöl ez a szar! Mi a franc volt ez? Honnan
szerezted ezt a… Áááhhhhrrrg!
– Mi van? – kérdezte a férfi, anélkül, hogy odafordult
volna.
– A szívem! Az van! Kiugrik a helyérõl! Ég az egész
mellkasom!
– Nekem is. Nekem is fáj! Dobog… De veszettül! –
mondta a férfi. Érzékeltetni próbálta szenvedését,
következõképpen õ is a mellére szorította a kezét. Nyüszített
picit.

– Akkor most meghalunk? – kérdezte a fiú, de mielõtt
megérkezett volna a válasz, már érezte is, hogy csillapodik a
szívverése, és az égõ fájdalom is enyhülni kezdett.
17



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

– Nem hiszem – válaszolta a férfi, miközben az arca
furcsa fintorba torzult. – Lehet. Nem is tudom. Remélem, hogy
nem!
A férfit egyre jobban kezdte idegesíteni, hogy még
mindig a betûk kúsznak felfelé a képernyõn. Ráadásul elég
instabilnak érezte a saját mozgását, már amikor picikét is
megmozdult.

Érdekes, nem éppen könnyû mozdulatsort hajtott végre,
amikor felemelkedett a fotelbõl és megindult, hogy megkeresse
a távirányítót. Körbenézett a szobában, de mivel nem igazán
sikerült felfognia, hogy éppen a szobának melyik részén van,
egy darabig egy helyben topogott. Az agyát melegség öntötte
el, amely lassú, egyenletes lüktetésbe kezdett.

Szétrobban az agyam – gondolta, és lehunyta a szemét.
A sötétség megnyugtatta, de a forró lüktetés a fejében nem
akart szûnni. Olyan érzése volt, mintha a szürkeállománya
egyszerûen szétfolyna a fejében, végigcsorogva a tarkóján
egész a lapockacsont alá.

– A távirányítót keresed? – hallotta távolról a fiú hangját.
A kérdés valahonnan nagyon messzirõl jött, nem is tudta volna
megmondani, hogy a szoba melyik pontjáról.
Csakhogy hallotta, ez kétségtelen. Honnan tudja a fiú,
hogy õ a távirányítót keresi? Gondolatolvasó! A fiú
gondolatolvasó! – villant át az agyán a felismerés. Olvasni tud a
gondolataimban! Most mi a fenét csináljak? De ha õ olvasni tud
a gondolataimban, akkor talán én is olvasni tudok az övében.

Megpróbálta megerõltetni az agyát, hátha ki tudja találni
a fiú gondolatait. A tompa lüktetés egyre erõsödött, de egy
enyhe pillanatban tisztán érezte, hogy mire gondol a fiú. Arra
gondol, hogy ez csak játék – könyvelte el magában a férfi. És
természetesen tényként kezelte, miközben kicsit meglepõdve
ugyan, de örült az új adottságának, amit minden bizonnyal az

18



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

LSD-vel átitatott cannabisnak köszönhet. Milyen csodákra
képes egy füves cigi! Egyszerûen szuper! Tudom, hogy mire
gondol, és be is bizonyítom neki – gondolta.

Lassan közelebb lépett a fiúhoz, anélkül, hogy kinyitotta
volna a szemét. Két lépés után körbenézett. A szemét nagyon
zavarta a fény. Szúrt és égetett egyszerre. Úgy érezte magát,
akár egy vámpír. Szép kis este – gondolta, miközben egészen
az asztalig araszolt.

– Játék – mondta a fiúnak, aki meglepõdve nézett vissza
rá. A pupillái tágak voltak, a szeme könnyben úszott. – Játék! –
ismételte meg hangosabban a férfi.
A fiú hátradõlt a fotelben, és ijedten pislogott.

– Játék. Játék. Játék. Játék. Játék – ismételgette a férfi.
Várta a fiú elismerését, hiszen kitalálta, amire gondolt.

De nem így történt.

A fiú csak nézett rá rémülten, semmi jelét nem adta

annak, hogy a másik olvasni tudott volna a gondolataiban.

Pedig biztosan erre gondolt! Tudom! Csak nem akarja
elárulni, mert meg van lepõdve.

A férfi visszatopogott a szoba másik sarkában lévõ
ventillátorhoz, ott megállt. Végignézett magán. Mielõtt újból
lecsukta volna a szemét, már ismét hallotta is a fiú gondolatát.
A kulcsra gondol! De mi a fenének gondol a kulcsra? Miért
gondol a kulcscsomóra? Lenézett az íróasztalra, amin a
számítógép is állt, és meglátta rajta a bejárati ajtó kulcsait.

A kulcsok egy kis karikára voltak felfûzve: kettõ a
lakásajtóhoz, egy-egy a folyosóhoz és a földszinti bejárathoz.
Hosszasan nézte a kulcsokat, közben azon töprengett, miért
pont erre gondol a fiú. Hát persze! Játék! Az elõbb arra gondolt,
hogy ez az egész csak játék! Játszani akar! Kisapám, kíváncsi
vagy, kitalálom-e a gondolataid? Hát kitalálom! Hogy a picsába
ne találnám ki! Hiszen én gondolatolvasó vagyok!

19



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

Kezébe vette a kulcsot. Úgy érezte, egy tégla súlyával
nehezedik a tenyerébe. Gyenge vagyok – villant át az agyán.
Egy ügyes mozdulattal a zsebébe süllyesztette a zsákmányát.
Most eszébe sem jutott, hogy közelebb menjen a fiúhoz.
Egyszerûen megállt ott, ahol volt.– Kulcs – mondta komoly
arccal. A fiú ismét nem válaszolt, csak nézett maga elél
kifejezéstelen arccal. – Kulcs, kulcs, kulcs, kulcs! – ismételgette
a férfi egyre idegesebben.

4.
Istenem, mibe keveredtem! – gondolta a fiú, miközben
egész lényén úrrá lett a félelem. Mibe keveredtem!? Miért teszi
ezt velem? Miért? Hát már nem vagyunk barátok? Valamit akar!
Az elõbb elmondta legalább tízszer, hogy játék, most meg azt
hajtogatja, hogy kulcs! Nem értem, mi szükség erre.

Legszívesebben felugrott volna az asztaltól, és kiszaladt
volna a lakásból, végig a folyosón, le a lifttel, ki az utcára.
Emberek közé, ahol nem bánthatják. Ahol nem árthat neki ez a
férfi, aki mellesleg régi jó barátja.

Legalábbis eddig azt hitte, hogy barátok. De most úgy
érezte, végre tisztán látja a helyzetet. A férfi felcsalta ide azzal,
hogy megbeszélik a munkalehetõséget, amit a fiúnak ajánlottak
pár hete, miközben az egész egy elõre kitervelt színjáték volt.
Az egész meg volt tervezve. Idecsalta õt, és elszívatta vele azt
az LSD-s cigit, hogy késõbb hipnotizálni tudja.

A fiú biztos volt benne, hogy a férfi hipnotizálni akarta.
Azonban most, hogy a átlátta a helyzetet, nagyon félt, mert nem
tudta, mire akarja õt a férfi felhasználni. Abban biztos volt, hogy
valami rossz dologra, amibe õ „tiszta tudattal” nem menne bele.
Esetleg egy elõre betanult szertartást végez, amivel átveheti az
irányítást fölötte.

20



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

Teljesen összezavarták a férfi nem éppen nyilvánvaló
cselekedetei. Talán a különös szertartás része, hogy
egymásután kimondja többször a kulcs és játék szavakat? A fiú
biztosra vette, hogy amit lát (amit a férfi tesz), ellene irányul,
hogy hatást tudjon gyakorolni rá.

A félelem befészkelte magát a tudata legmélyére, és
nem akart onnan távozni. A gyomra összeszorult. Hallotta,
amint a férfi – régi jó barátja – a szoba másik sarkában
szöszmötöl, mégsem merte a fejét arra fordítani. Gondolta, ha
nem látja, akkor a férfi sem veszi észre õt. Valamikor
gyerekkorában voltak utoljára ilyen gondolatai. Most újból
szentül hitt bennük.

Nagyon félt.

Remélte, hogy a férfi nem veszi õt észre.

5.
Szóval rám sem nézel – gondolta a férfi és odasétált az
asztalhoz. A járás és mindennemû mozgás nehezére esett.
Olyan érzése volt, mintha sokkal rosszabbul lenne, mint néhány
perccel korábban. Fogalma sem volt, hogy mióta van ilyen
állapotban, úgy gondolta, hogy nagyon régóta. Talán több
órája… Körbenézett a szobán, de sehol sem találta a faliórát.
Tele volt az agya felesleges dolgokkal, amik azonban neki
nagyon is fontosnak tûntek. Csak egy kicsit jobban tudná
irányítani a cselekedetét...

Megállt az asztal elõtt, lenézett a fiúra, aki még mindig
rémülten bámult maga elé, szemmel láthatóan kerülni akarta a
férfi tekintetét.

21



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

Tudom, mire gondolsz! Én tudom! – mondta a férfi
magában. Az ásványvízre gondolsz, haver! Az ásványvízre!
Haha! Kitaláltam, mi?

– Ásványvíz – mondta a férfi, de már újabb gondolat
fészkelte be magát az agyába. Szinte perzselte a tudatát,
annyira világosan látta, mit akar a fiú. Azt akarta, hogy
bizonyítsa be, rajta nem fogott ki a drog.
Arra gondol, hogy nem bírom felemelni a vizes üveget!
De én fel bírom emelni.

Megkerülte az asztalt, vigyázott, nehogy leüssön valamit.
A szoba közepén a fotel és az íróasztal kergetõzni kezdtek, a
polcról pedig könyvek repültek le, és tompa puffanással a
szõnyegre estek. A férfi meglepõdve nézte a megelevenedett
tárgyakat, de nem zavartatta magát, mert szinte biztosra vette,
hogy a fiú varázslata mindez. Telekinézis. Hallott már
ilyesmirõl. Gondolta, ha neki gondolatolvasó képessége van,
akkor miért ne lehetne a fiúnak is valamilyen különleges
adottsága? Lenézett a kristályvizes palackra, és koncentrált.
Fel kell tudnia emelni, hiszen akkor bebizonyíthatja, hogy a
tudatánál van.

Hátranézett. Mögötte L-alakban terpeszkedett a kék
plüssel kárpitozott kanapé. A hosszabbik részébõl félig, a
rövidebb végébõl pedig teljesen kiszedték az ülõpárnákat,
amiket azután a szoba közepére tettek – nagy tigrismintás
pokróccal letakarva –, hogy alkalmi ágyként szolgálhassanak a
fiú számára.

Alaposan megnézte – az amúgy is sokat látott – kanapét,
de úgy döntött, mégsem ül le rá. A tarkóját kellemesen cirógatta
a nyitott ablakon beszökõ szél. Már nagyon kívánt egy kiadós
alvást, de az még odébb volt, hiszen elõbb be kellett
bizonyítania, hogy õt nem kerítette hatalmába a drog. Az
alvásra gondolt, az édes pihenésre. Bebizonyítja a fiúnak, hogy

22



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

fel tudja emelni az üveget, és aztán megy is szunyókálni. Igaz,
a fiú azt mondta neki az elején – még mielõtt elszívták a füvet -,
hogy jobb addig nem aludni, amíg a hatás el nem múlik. De ez
most nem számít. Õ bizony aludni fog. Ha akar, akkor a fiú akár
reggelig is fent kukorékolhat.

Elõrehajolt a palackért. Az arcvonásai elmélyültek,
sokkal öregebbnek látszott a koránál. Minden komolyabb
nehézség nélkül megfogta a palackot és felemelte. Büszkén
nézett a fiúra, de az rá sem pillantott. A férfi dühösen az
asztallapra csapta az üveget, remélte, a zajra odafordul a fiú.
De nem így történt. A másik továbbra is csak bámult maga elé.

A férfi még egyszer felemelte a palackot, aztán ismét az
asztalhoz koccintotta. Mivel a fiú változatlanul nem figyelt rá,
ezt még jó néhányszor megismételte. A végére már nagyon
dühös volt, de nem adott hangot érzéseinek. Egyszerûen csak
aludni akart.

Visszaindult az íróasztalhoz, ami már nem táncolt a
székkel, amellett a könyvek sem ugráltak le a polcról.
Megkerülte a középen kialakított fekhelyet, és leült a fotelbe.
Alighogy elhelyezkedett – gondolta, titkon szundít egy picit –,
meghallotta a csengõ kellemes dallamát. Valaki jött! – gondolta.
Be kell, hogy engedjem, elvégre nem csengethet itt reggelig.
Eszébe sem jutott, hogy ilyen késõi órában nem szoktak
látogatóba érkezni hozzá, bár régóta fogalma sem volt az
idõrõl.

A tudatalattija egy másodpercre azért mégiscsak
elbizonytalanodott, így jónak látta, ha megkérdezi a fiút.

– Te is hallottad a csengõt? – kérdezte.
– Nem – válaszolta a fiú némi gondolkodás után. – Miért,
csengettek?
– Jött valaki – mondta a férfi, és felegyenesedett a
fotelbõl.
23



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

– Ne nyisd ki! – kérte a fiú. Arcán a nyugtalanság jelei
mutatkoztak.
– Ki kell, hogy nyissam.
– Nem is csengettek – mondta a fiú. Izgatottan
fészkelõdött a székében. – Nem csengettek – ismételte. A férfi
elindult az elõszobának nevezett aprócska helyiség felé, ahova
oldalt egy lakkozott fenyõfa asztalt és két padot szuszakoltak
be. Óvatosan araszolt át a kis helyiségen egyenesen a
fürdõszoba ajtaja felé, ahol balra fordulva meglátta a
kísértetiesen néma bejárati ajtót.
Megállt az ajtó elõtt, és hallgatózott. Várta, hogy a
csengõ ismét megszólaljon.

Csend. Síri csend.

Kinézett a kémlelõnyíláson. A félhomályos folyosó torz,
hideg képe tárult elé. Sehol senki. Elhúzta a fejét az ajtótól,
meggyõzõdött róla, hogy a biztonsági retesz és a lánc továbbra
is megvédi az illetéktelen behatolóktól. Elõkotorta a zsebébõl a
kulcscsomót, és miután megkereste a zárba illõ kulcsot, bezárta
az ajtót. A zárszerkezet nyelve éles kattanással csúszott a
helyére.

Visszatette a kulcscsomót a zsebébe és megnyugodva
elkönyvelte, hogy most már senki nem tud bejutni a lakásba.
Némi zavartságot érzett ugyan, de megpróbálta leküzdeni.
Biztosra vette, hogy csengettek, és az is biztos volt, hogy a fiú
is hallotta. De miért mondta azt, hogy nem hallotta a csengõt?
Neki is hallania kellett! Szóval már megint próbára akar tenni…
Játszik velem, de nem baj! Tudok olvasni a gondolataiban, ez
pedig mindennél többet ér. Félre akart vezetni, de nem fog
menni!

Visszaindult a szobába, azonban félúton a fiúnak
ütközött, aki idegesen pislogott. A homlokán egy aprócska
izzadtságcsepp csorgott végig, s eltûnt a szemöldökében.

24



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

6.
– Ki volt az? – kérdezte a férfitól.
– Senki.
– Te mondtad, hogy csengettek – megpróbált a férfi válla
fölött belesni a hátsó szobába. Az ajtó résnyire nyitva volt, fény
szûrõdött ki a helyiségbõl. Idegesen nézte a padlón elterülõ
fénycsíkot, és várta, hogy mikor suhan el akár csak
villanásnyira valamiféle árnyék. Mert árnyéknak lennie kell. A
férfi biztosan beengedett valakit. Azt, aki csengetett.
Megpróbálta félretolni maga elõl a férfit, ám az
visszatuszkolta õt a szobába. A hõség csillapodott egy kicsit, a
ventillátor és a nyitott ablak megfelelõ kereszthuzatot biztosított.

– Ki volt az? – kérdezte újra a fiú. – Kit engedtél be?
– Senkit – válaszolta a férfi nyugodt hangon. – Senkit
nem engedtem be.
Hazudik – gondolta a fiú. Hallotta az ajtót; kattant a zár.
A férfi valakit tehát beengedett, és ez õt nagyon nyugtalanította.
A félelem újból erõs hullámokban tört rá. Azt kezdte figyelni,
hogyan szabadulhatna meg innen. A tekintete a nyitott ablakra
irányult, de ezt a megoldást abban a pillanatban kiûzte a
fejébõl. A kilencedikrõl nem lehet egykönnyen meglépni. Tehát
el kell jutnia az ajtóhoz, és ott kiszökni. Azonban biztos volt
benne, hogy a férfi egy, vagy akár több embert is beengedett
nemrég a lakásba. Ott vannak a hálószobában. Ha innen ki
akar jutni, azok biztosan rárontanak.

De mi a fenét akarnak? Nem vagyok olyan állapotban,
hogy harcolni tudjak az életemért. Várok még egy kicsit.
Húznom kell az idõt, aztán a megfelelõ pillanatban, amikor már
jobban leszek, eltûnök innen.

25



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

– Nézd – fordult a férfi felé –, tudom, hogy tervezel
valamit, de nem tudom, hogy mi értelme van ennek az
egésznek. Mit ártottam én neked?
– Mirõl beszélsz?
A fiú érezte a többiek jelenlétét. Tisztán érezte, hogy a
férfi társai ott rejtõzködnek a másik szobában. Szerette volna a
képzelt túlerõt kijátszani, de most nem volt képes koncentrálni.

Túl sok hasztalan gondolata volt.

Visszament a fotelhez és leült. Még mindig romokban
hevert az egész tudata. Az agya olyan volt, akárcsak egy pohár
romlott tej: savanyú és semmire sem jó. Fõleg arra nem, hogy
logikusan gondolkozzon. Lassan átlépte azt az észrevehetetlen
vonalat, ami elválasztja a valóságot a képzelettõl. Fél lábbal
már egy kitalált világban volt, amirõl nem is sejtette, hogy saját
maga alakítja saját maga ellen.

Megpróbált ismét a tévére figyelni. Az volt az egyetlen
pont, amit valóságosnak látott. A mûsor egy támpont volt, bár
nem értett belõle semmit. Az agya kizárólag a másik szobában
bujkáló idegenekre összpontosított. Fél szemmel a férfit nézte,
aki egy dobozt hozott elõ a konyhából és letette az ajtó mellé.
Felnyitotta a tetejét, ezután lemutatott a benne lévõ
szerszámokra.

– Kalapács – mondta.
Figyelte, hogy a fiú hogyan viselkedik, de nem történt
semmi. A fiú oda sem mert nézni. Csak lopva engedett meg
magának egy-két pillantást. A szívét hideg kezek markolászták.
Érezte, hogy egyre szorultabb helyzetbe került azzal, hogy a
férfi a végére ér a szertartásnak. Úgy vélte, hogy ez már a
vége. Hamarosan uralni fogja a gondolatait, és akkor…

Mi lesz akkor? – tette fel magának a kérdést. Az agya
legrejtettebb része kereste a választ, az, amelyik talán még
tiszta volt.

26



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

Nem látta esélyét annak, hogy ezt megúszhatja. Igaz,
egy pillanatra felmerült benne: talán csak meg akarják tréfálni.
Esetleg éppen erre számítanak, hogy õ pánikba esik, és a
haverjai röhögnek rajta a másik szobában.

Jó kis tréfa lenne…

De ez nem tréfa. Bizony, õt csúnyán csõbe húzták.
Továbbá elképzelhetõ, hogy meg is ölik. Miért pont õt? Miért
pont a barátja hajtja végre az egészet? Miért pont õ csalta
tõrbe?

Miért?

Rengeteg megválaszolandó kérdés, és õ egyáltalán nem
volt olyan állapotban, hogy megválaszolja õket.

Miért kellett elszívnom azt az átkozott füvet? Hogy
lehettem ilyen hülye? Meg is érdemlem a sorsom! Hagytam
magam belerángatni az egészbe! Istenem, biztosan megölnek!
Bármit is terveznek velem, ezek nem fognak élve elengedni.

– Figyelj! Hallod? Hagyjuk ezt az egészet! – mondta a
férfinak. – Most még abbahagyhatod az egész varázslatot! Ne
tedd ezt velem! Kérlek! Ne tedd ezt! Ennek semmi értelme!
Aludjunk inkább, és holnapra elfelejtem az egészet! Nem is
fogok rá emlékezni! Majd reggel röhögünk rajta egy jót!
A hangja kezdett elfúlni. Sírás környékezte. Hiába
alázkodott meg ennyire, eredménytelenül könyörgött. A férfi
nem hagyta abba. Csak járkált a szobában, és tovább
motyogott valamit. Aztán levette azt a játékrulettet a
könyvespolcról, amivel délután együtt játszottak, és a fiú
kezébe adta.

– Játék – mondta komoran.
A fiú elhúzta a kezét, és hátrébb húzódott a székkel,
egészen a falig.

Ismét azt mondta, hogy játék! Megint játék! Mi a fenét
akar?!

27



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

– Ne add ide! – mondta a fiú. Kétségbeesésében
zokogni kezdett. – Mit csi… hi… ná… hál… jak…ve… he.. le?
A férfi ledobta a földre a játékot, és kiviharzott a
helyiségbõl. A fiú igyekezett megnyugodni. Tudta, nem
mutatkozhat gyengének. Ebben a helyzetben csak felbõszítené
õket. Megtörölte a szemét, és próbálta összeszedni magát.
Fõképpen a gondolatait igyekezett rendezni.

Miért ment ki? Most hová ment? Megkérdezi a többieket,
hogy mit tegyen? Igen! Most, hogy nem vettem el a játékot,
talán nem tudja, hogyan folytassa tovább a szertartást.
Keresztülhúztam a számításait. Nem tudja, mit tegyen. Igen, ez
történhetett. Én viszont tudom, mit teszek. Megpróbálok a
tudatomnál maradni, és nem válaszolok arra, amit mond, vagy
tesz. Akkor nem fog tudni irányítani. Talán akkor
megmenekülök…

A férfi visszajött a szobába, és a jobb kezében egy
színes magazint szorongatott. Ahogy elhaladt a ventilátor elõtt,
a fuvallat megpörgette a lapokat. A férfi megállt a fiú széke
mellett, és ledobta az újságot a földre. Közben dobbantott, hogy
a fiú odafigyeljen.

– Magazin – mondta. Mivel a fiú nem nézett oda, felvette
a földrõl, azután ismét ledobta. Újra dobbantott. – Magazin –
mondta újfent. A hangját sokkal jobban felemelte.
– Kérlek, hagyd abba! – könyörgött a fiú. Kérése süket
fülekre talált, mert a férfi tovább folytatta; ismét ledobta az
újságot, felszedte, megint ledobta. Végezetül sarkon fordult, és
magára hagyta a fiút. Az rémülten nézett utána, úgy érezte
egyszer s mindenkorra nem bírja tovább. A legjobb lesz, ha
egyszerûen kirohanok! De mielõtt felállt volna a székrõl, eszébe
jutott, hogy a másik szobában ott vannak azok, akiket a férfi az
elõbb beengedett. Esélye sincs, hiszen minden bizonnyal
könnyedén elbánnának vele.
28



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

De akkor mit tegyek? Akárhogy is erõlködött, semmit
nem tudott kitalálni. A gondolatai mindig a halálra terelõdtek, és
arra, hogyan volt képes a barátja ilyen csúnyán becsapni.
Felhasználni õt az alávaló játékához, kísérletéhez, vagy
bármihez, ami vele történik. Úgy vélte, hogy legalább hármannégyen
vannak a szobában. Ez pedig, ha nem lenne betépve,
akkor is túlerõnek számítana. Esélye sincs a menekülésre.

Gondolataiból a férfi visszatérte zökkentette ki. A férfi
odament az asztalhoz, felvette a poharak mellett pihenõ
mobiltelefont. A fiú kezébe adta. Majd visszavette és ismételten
a kezébe adta.

– Most mit akarsz? – kérdezte a fiú kicsit ingerült
hangon. – Mi a fenét tervezel? Ez az én telefonom. Minek
mûveled velem ezt az egészet? Nézd, én tudom, hogy valami
szörnyû dolgot akarsz ellenem tenni, de te is tudod, hogy nem
úszhatod meg. Ha a barátaiddal megöl…. – A hangja elakadt,
mert a férfi ismét magára hagyta.
Nézegette a kezében lévõ telefont. Nem volt
bekapcsolva. Tisztán emlékezett arra, hogy még õ kapcsolta ki,
mielõtt elszívták a füves cigit. Forróság borította el a testét,
szédült egy kicsit, de érezte, hogy lassan tisztulni kezd a
tudata. Jönnek a tiszta pillanatok – gondolta. Talán ha kitisztul
a fejem, akkor kitalálok valamit. Talán…

Hirtelen fantasztikus ötlete támadt. Fel kell, hogy hívja a
rendõrséget. Itt a telefon… Csak rá kell nyomnia a megfelelõ
gombra, és már be is kapcsol. PIN-kód, azután a gyorshívások
közt az egyes billentyû a rendõrség száma. Gyorsan bemondja
a címet, és azt, hogy veszélyben az élete. Persze suttogna,
nehogy tudomást szerezzenek a kis akciójáról a másik
szobában kucorgó, rosszpillantású emberek. Ennyi biztosan
elég is lenne.

29



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

Rátette a hüvelykujját az ON billentyûre, de mielõtt
bekapcsolta volna, valami egészen más jutott az eszébe.
Szörnyû gondolata támadt: Talán azt akarják, hogy
bekapcsoljam a telefont. Esetleg ráálltak a vonalamra, és ha a
telefont bekapcsolom, akkor azon keresztül tudnak irányítani.
Igen… Ez világos, mint a nap. Ez az utolsó mozzanat. A
telefonon keresztül fogom kapni az utasításokat. Azért sem
kapcsolom be!

7.
Körülbelül fél órája ülhetett kezében a telefonnal, és
egész idõ alatt semmi mozgás nem volt körülötte. A férfi sem
jött vissza azóta, hogy utoljára kiment a szobából.

Biztosan bement a többiekhez a hálószobába – gondolta
a fiú. Kivárják a megfelelõ alkalmat, és egyszerûen lerohannak.
Megölnek!

Letette kezébõl a telefont az asztalra, és
felegyenesedett. Lassan mozgott, mintha attól észrevétlen
maradna. Egy pillanatra maga is megdöbbent azon, hogy miért
mozog ilyen lassan és megfontoltan.

Azért, hogy ne hallják a lépteimet – válaszolt végül egy
gondolat.

Átaraszolt a szobán, megállt az átjáróban. Még mindig
kísérteties félhomály volt.

Megborzongott.

Ma este nem elõször érezte úgy, hogy a szíve mindjárt
kiugrik a helyérõl. Visszanézett a könyvespolc irányába,
meggyõzõdve arról, hogy nem került senki a háta mögé. Ami
egyébként képtelenség lett volna. Ezt õ is tudta, de biztosra
akart menni. A hálószoba ajtajára pillantott, ami már nem volt

30



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

résnyire nyitva. Tehát oda ment be a férfi. Még most is ott van a
többiekkel. A „kucorgó, rosszpillantású emberekkel”, akik
valami gonosz dolgot terveznek vele.

Nagyon félt, de élni akart, és ez az érzés minden
félelmet és kezdetleges bénultságot legyõzött.

Elindult a bejárati ajtó felé. A hálószoba csukott ajtaja
elõtt különös óvatossággal osont el, nehogy észrevegyék,
meghallják. A lába nehezen mozgott. A lábszárára mintha
ólomsúlyokat csatolt volna valami huncut manó. Még mindig a
kábítószer hatása alatt van. Tehát óvatosnak kell lennie, mert
ha észreveszik, akkor õ halott ember. A fiúnak pedig nem volt
kedve meghalni.

Megállt a bejárati ajtó elõtt; egy kicsit meggörnyedt, mint
aki küzd a gyomrában rosszalkodó vacsorával. Tompa moraj
dongott a fülében, és egy pillanatra arra gondolt, hogy
agyvérzést fog kapni, de aztán gyorsan elszállt a gondolat és a
tompa morajlás is. Remegõ kézzel fogta meg a biztonsági
láncot, vigyázott, nehogy zajt csapjon. Kiakasztotta. A láncot
lelógatta az ajtó mellé. Egy darabig tartotta, hogy ne hintázzon,
mert véletlenül az is zajt okozhat, és akkor neki vége.

A biztonsági zárat is kinyitotta. Óvatosabban bánt vele,
mint a lánccal. Miután végzett, tudta, hogy egyetlen egy dolog
van hátra; lenyomni a kilincset és kimenni a folyosóra anélkül,
hogy zajt csapna.

A keze még mindig nagyon remegett, de a boldogság
mámorító érzése elterelte mindenrõl a figyelmét. Lenyomta a
kilincset, és meghúzta az ajtót maga felé.

Majdnem felvisított, amikor az ajtó nem modult. Kulcsra
van zárva – villant fel benne a kétségbeejtõ felismerés.
Elvesztem! Itt fogok megdögleni. Istenem, az a kurva fû! Az az
oka mindennek! Óh, Jézusom, ha egyszer innen élve kikerülök,
soha többet nem füvezek! Esküszöm!

31



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

Némán állt az ajtó elõtt, és bámulta a szemben lévõ
hálószobát, ahol megbújt az ellenség. A gyomra görcsösen
összehúzódott. Úgy érezte, kedve lenne torkaszakadtából
üvölteni. De inkább nem tette.

Most jön a B terv!

A baj csak az volt, hogy B terv nem létezett.

Visszaindult a szobába. Egy kicsit bátrabban haladt el a
hálószoba elõtt. Mintha már nem is érdekelné, hogy meghallják.
Az átjáróban majdnem nekiment a vasalódeszkának.
Lefékezett. Rájött, mit kell tennie. Felfegyverzi magát az
egyenlõbb esélyek kedvéért. Megmarkolta a vasalót. A földön
egy ing hevert élettelenül. Valamikor délután vasalta ki a férfi.

Ez lesz az én fegyverem, és beverem a pofátokat, ha ki
merészeltek jönni! A bátor, mindenre elszánt gondolatok
gyorsvonat sebességével zakatoltak a fejében. Bal kezével
megfogta a vasaló zsinórjának a végét, és a kézfejére tekerte.
Na, gyertek férgek!

Hirtelen megtorpant.

– Bassza meeeg! – mondta, nem törõdve azzal, hogy a
„kucorgó rosszpillantású emberek” meghallják.
Kamera! Valahol lennie kell kamerának is! Hogy ez
eddig nem jutott eszembe! Ezek kamerával figyelnek engem! A
szemetek! Valahol van egy kamera. Esetleg több is! Szeme
akaratlanul is a könyvespolcra tévedt, és figyelte, hogy nincs-e
valami rendellenes a könyvek között.Az egész rendellenes volt,
hiszen amikor egy fél éve itt járt, még nem volt semmilyen
könyvespolc. Az egészet azért tették ide, mert kellett a
felvételhez. Ez nagyon tiszta és egyértelmû dolog volt,
csakhogy amit ebbõl következtetett, az nagyon megijesztette.

Hiszen ha díszlet kell a felvételekhez, akkor ez egy olyan
videó anyag lett volna, amit piacra dobnak! Valami bizarr, belsõ

32



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

terjesztésû perverz dolog! Hallani ilyet eleget a TV-ben! Hogy
erre miért nem jöttem rá eddig?

A gondolatok nagyon világosan és tisztán törtek rá.
Bárhová nézett, mintha a megfejtés egy újabb darabkáját találta
volna meg. Valahogy úgy érezte, mint még eddig soha
életében, hogy látja a dolgok hátterét. Átlátott a szitán.
Mindenre rájött. Az agya tisztán megvilágított minden sötét
foltot. Hát persze! A magazin, amit ledobált a földre! Délután
adta nekem ide, hogy olvasgassam! És volt benne egy cikk
arról, hogy az emberek milyen szörnyû dolgot tesznek
magukkal! Voltak fotók is. Felvágják a péniszüket, a nyelvüket,
és egyéb csonkításokat végeznek! Hát persze, ezt akarták
belém szuggerálni. Hogy én is ugyanezt tegyem saját
magammal. Azért volt a szerszámosláda is. Már délután is
filmeztek, amikor az újságot átnéztem. És ha valaki videóról
megnézi, egy kerek történet lesz az egész. Mintha én olvastam
volna a magazinban a cikket, és kedvem támadt volna hasonló
beteg dolgokhoz! Esetleg kettévágni a nyelvem egy
borotvapengével! A rohadékok. A szavak, amiket a szertartás
közben mondott, talán nem is voltak lényegtelenek, hanem oda
majd utószinkronnal mást fognak felvenni, mintha õ megpróbált
volna engem lebeszélni a dologról. Istenem, mibe keveredtem?
Ez az egész egy mocskos nagy összesküvés, aminek a
végeredménye, hogy engem itt megölnek. A szüleim, ha
meglátják a videót, akkor még csak sajnálni sem fognak, mert
egy állatot, aki ilyesmit mûvel, nem lehet sajnálni. Aztán ott
vannak az ágynak megcsinált kanapépárnák. Pontosan
középen. A szoba kellõs közepén! Talán még valamilyen bizarr
szexuális játékot is ûzni akartak velem. De most már mindent
tudok, és nem hagyom magam. Rohadtul átlátok ám a
dolgokon! Tudok már mindent, frankón értem a dolgokat!
Engem ugyan nem fog senki rávenni, hogy vágjam szét a saját

33



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

pöcsömet, és senki nem fog a seggembe élvezni! A vasalóval
szétütöm a tapló fejüket! A köcsög buzeránsok! Szerszámláda,
magazin, kamerák. Házi videó. Szadista film? Vagy meleg
mozi? Mi lett volna ez, uraim?

Ismét úgy érezte, hogy sírva fakad. De tudta, hogy azzal
csak a gyengeségét bizonyítaná.

A rohadt életbe! Csak tudnám, hogyan fogok ebbõl
kimászni. Ezek az életben nem hagyják, hogy én innen
kiszabaduljak. Megölnek és kész! Az is elképzelhetõ, hogy a
halálom után végigküzdik rajtam magukat. Kiélik a mocskos
képzeletüket: a seggbe dugást, meg a szadista dolgaikat a
kalapáccsal. Meglehet. A rohadt életbe, meglehet!

Megpróbálta magát türtõztetni, megkísérelt lelkileg erõs
lenni. Kérdés, mennyire lehet erõs lelkileg egy halálraítélt,
mielõtt fellép a vérpadra, hogy a hóhér a fejét vegye. Mennyire
lehet erõs az ember, aki tudja, hogy az élete hátralévõ részébõl
talán csak egy-két óra van? Vagy csak percek.

A fiú mindennél rosszabbul viselte a bizonytalanságot,
hogy talán mégis lenne esélye a menekülésre, csak eddig nem
jött rá, milyen módon. Azonban megfogadta magának, ha meg
is kell halnia, valakit magával visz, és akit csak tud,
megsebesít. Ki kell törnie innen. Ki kell törni ebbõl a halálos
gyûrûbõl. De hogyan?

Görcsösen markolta a vasalót, hátát nekitámasztotta az
ajtófélfának, úgy, hogy az átjáró és a nappali között állt.
Mindkettõben és egyikben sem. Idõközben arra a
következtetésre jutott, hogy a kamera a lámpákban van elrejtve,
és ezen a helyen egyik kamera sem látja, tehát biztonságban
van. A „kucorgó rosszpillantású emberek” így nincsenek
lépéselõnyben.

A fáradtság egyre elviselhetetlenebbé vált számára.
Ahogy telt az idõ, annál kevesebb volt az esélye, hogy éberen

34



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

figyelhet. Viszont az idõ múlásával egyre jobban kitisztult a
tudata. Legalábbis õ úgy gondolta, hogy nagyon is tisztán lát.
Örült neki, hogy átlátta a tervet, és megpróbált mindent
elkövetni, hogy ne tudják végrehajtani. Nem mozdult az
ajtófélfától, nehogy valamelyik kamera látószögébe kerüljön.

A lába egyre jobban elnehezedett. Le kellene ülnie egy
kicsit. Csak egy kicsit. Hátranézett a válla fölött. Szinte
ellenállhatatlan erõ vonzotta a sarokban lévõ asztalhoz és
különösen a hozzá tartozó lócához. Le kell ülnöm. Csak egy
picit. Abból semmi baj nem származhat, hiszen már egészen
tiszta vagyok. De egy kicsit le kell ülnöm, mert máskülönben
összeesek, és akkor…

Hátrébb lépett, hogy a lábszára nekiütközzön a padnak.
Le kell ülnöm, csak egy kicsit. Lassan behajlította a térdét,
leereszkedett az ülõkére. Sokkal jobb! Sokkal kellemesebb!

Felpillantott az asztal fölött lógó lámpára, és nyugtázta
magában, hogy a kamera, amit a lámpaburába szereltek, ezen
a helyen még nem látja.

Nyugodtan ülve maradhat picit.

8.
A várakozás teljesen felõrölte az amúgy is gyenge és
fáradt idegrendszerét. Hiába akart, már nem tudott figyelni
mindenre. Már a vasalót – az egyetlen fegyverét – is alig bírta
tartani. Az ujjai kezdték elereszteni. Minden erejét összeszedte,
és megmarkolta a vasalót, nehogy a földre zuhanjon. Érezte,
hogy fel kell állnia, mert ha ülve marad – pedig olyan nagyon
kényelmes! –, akkor elalszik. Egy hirtelen gondolattól vezérelve
talpra ugrott, és visszatámasztotta a hátát az ajtó szélének.
Tekintete az asztalon lévõ telefonra tévedt. Hívnom kell a

35



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

rendõrséget. Meg kell próbálnom! Lehet, hogy nem is kódolták
a telefonomat.

A gondolat, hogy esetleg megszabadulhat az oroszlán
barlangjából, nagyon csábító volt számára, és tisztán látta azt
is, hogyan tudja a telefont megszerezni anélkül, hogy a
kamerák észrevennék.

A kanapé párnáit szándékosan szedték ki! Nem azért,
hogy nekem ágyat készítsenek, hanem hogy ne üljek a bal
oldalra. Mert a kamera ott nem lát. Így szándékomon kívül is a
kamera mozgásterében voltam. Ezt jól kitaláltátok, de én erre is
rájöttem, szarrágók! Engem nem fogtok kikészíteni! Ha végig a
tévé oldalában megyek az asztalig, akkor nem fogtok
észrevenni!

Lassú, lopakodó mozgással elindult az asztal felé. Néha
felpillantott a lámpára, és végig arra gondolt, hogy most nem
láthatják meg. Az asztal végében leguggolt, és miután a jobb
kezébõl átvette a vasalót a balba, egy gyors mozdulattal
megkaparintotta a telefont. Megvan! Ezt a csatát megnyertem,
fiúk! Ugye, bassza a csõrötöket, hogy nem látjátok, éppen min
mesterkedek? Idegesek vagytok, igaz?

Felegyenesedett és nekitámaszkodott a falnak. A feje
fölött egy régi festmény másolata lógott. Tájkép, gyönyörû
vízeséssel. Nem tudta, hogy ki festhette az eredetit, de ez most
nem is igazán érdekelte.

Bekapcsolta a telefont. Megvárta, amíg a kijelzõ
világítása bekapcsol, és kéri a PIN-kódot. Beütötte a négyjegyû
számsort. Egy másodperc erejéig elgondolkodott rajta, hogy
még ilyen állapotban is rögtön eszébe jut.

Lenyomta az „OK” billentyût, és a füléhez emelte a
telefont. A telefon, mint mindig, mielõtt csatlakozott a
hálózathoz, sípolt egyet, aztán két rövid csipogással jelezte, ha

36



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

megtalálta. A fiú amint meghallotta a sípolást és a két csipogó
hangot, rémülettõl fehér arccal dobta a földre a telefont.

Mégis átkódolták! A kurva életbe! Valami csipogást,
valami dallamot játszottak be nekem! Erre vártak, és én
beugrottam a kelepcébe! Ez a hang lett volna az utolsó darab a
kirakós játékban? Biztosan, és ezzel a hanggal akartak
hipnotizálni. Talán még idejében kikapcsoltam. A fenébe is,
kurvára észnél voltam! Velem ezek nem fognak szarozni!
Idióták!

Gondolatait és csöppnyi boldogságát, hogy nem tudták
hipnotizálni a telefonos trükkel, a lift hangos robaja zavarta
meg, és ez olyan erõs félelemmel töltötte õt el, mint eddig még
soha semmi. Mozdulni sem tudott ijedtében. Az ujjai
elernyedtek: a vasaló a földre esett. Lelki szemei elõtt látta,
amint a lifttel négy hosszú, fekete bõrkabátos, tagbaszakadt
ember jön felfelé. Kezükben hangtompítós pisztoly. Az arcukat
fehérre festették, és csak a szemük pásztáz nyughatatlanul. A
lift ajtaja kinyílik, a négy alak szinte egyszerre lép ki, cipõjük
talpa halkan kopog a folyosó csempézett padlóján. A folyosó
ajtaját fél perc alatt kinyitják – minden bizonnyal saját kulcsuk
van hozzá –, és egyenesen a lakás bejárati ajtaja felé
igyekeznek.

A fiúnak minden porcikája remegett, némán bambult a
földön fekvõ vasalóra. Gondolatban látta a négy alakot. Tudta,
hogy azért jönnek, mert látják, hogy vele már nem tudnak
forgatni semmiféle homokos vagy szadista pornófilmeket.
Márpedig akkor használhatatlan, nincs rá szükségük.

Meg fogják ölni.

Egyszerûen lelövik, mint egy kutyát. Aztán a folyóba
dobják. Az egész egy szervezett bûnhálózat, ami erre
specializálódott. A férfinek gyakran voltak anyagi gondjai, így
egyszerûen lefizették, hogy csalja õt tõrbe.

37



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

De lehet, hogy õt sem fizetik ki! Lehet, hogy már meg is
ölték a másik szobában. Elképzelhetõ, minden lehetséges. És
most engem fognak megölni. Persze lehet, hogy fegyverrel
akarnak kényszeríteni. Megkötöznek és módszeresen
megkínoznak: kihúzzák az összes fogamat, levágják a farkam
és a számba tömik, esetleg kinyomják a szemem, és levágják
az ujjaimat. Megkínoznak, hogy mégis legyen valami bizarr
videó anyag, elvégre biztosan valaki ezért kemény pénzeket
fizet nekik. Megkínoznak, aztán megölnek. Mindenképpen
megölnek!

Még mindig hallotta a lift hangos morgását. Egyre
közelebb ért az emelethez. De õ nem várhatja meg a
felszámoló– brigádot. Nem hagyhatja, hogy így megkínozzák.

Az ablakon beáramló, kellemes nyári szél az arcába
csapta a selyemfüggönyt. Ezzel megszületett a végleges,
kíméletes megoldás. Õ pedig nem vitatkozott a szörnyû
gondolattal.

Elszántan az ablakpárkányhoz lépett, félretolta a
függönyt, feltérdelt a párkányra. A nyári szél langyos csókot
lehelt sápadt arcára. A szüleire gondolt. A testvérére. És az
egész életre, a terveire. A barátjára, aki becsapta és kelepcébe
csalta. Lecsukta a szemét. Még egyszer felvillant elõtte a négy
alak sziluettje, amint kiszállnak a liftbõl.

A fiú nem hallotta, hogy a lift, amely óriási robajjal
közeledett, továbbment legalább két emeletet.

A fiú már semmit nem hallott.

Az utolsó rezdüléseket még érezte. Az idegpályák még
eljuttatták a szörnyû fájdalomhullámokat tompán mûködõ
agyának, de a teste már mozdulatlanul, vérbe fagyva hevert
kilenc emelettel lejjebb, a járdán.

38



JOHN CURE NOVELLÁK 2009

9.
A férfi a hálószobában ücsörgött, és nem tudta felfogni,
hogy miért pont õt sújtja a sors azzal, hogy gondolatolvasó
képességgel ruházta fel. Most már a titkosszolgálat a
nyomában lesz, amíg csak él. Mert tudni fogják, hogy õ
gondolatolvasó. Egész életében menekülnie kell. De ez még
nem is zavarta annyira. Sokkal inkább nyugtalanította, hogy a
fiú a másik szobában még mindig nem hagyja aludni. Mert még
mindig érzi a gondolatait. Pedig õ odaadta a telefont, és a fiú
gondolatban megígérte neki, hogy akkor aludhat. De még most
sem hagyott neki békét.

Tudta, hogy a fiú az öngyújtóra gondol. A kék öngyújtóra,
amit a férfi behozott magával a szobába, és egész hajnalban
görcsösen markolt.

A fiú békén fogja hagyni, csak meg kell gyújtania…

A férfi átgázolt az egymásra hajigált újságok kupacán, és
megállt a bordó sötétítõ függöny elõtt. Aludni fogok. Végre
békén fogsz hagyni! Többet nem olvasok a gondolataidban!

Boldogan mosolygott.

Fáradtan nekidõlt az ablakkeretnek, kinyújtotta az
öngyújtót. A lángok mohón kaptak a függönybe, készen rá,
hogy felfalják a férfival együtt az egész lakást.

39



John Cure:
ELTEMETVE


Nehéz elképzelni, hogy valaha is rombolóbb erõvel
zuhoghatott az esõ.

A sáros, felázott talajba mélyen belevágott az ásó, és a
gödör, amit kupaconként, kétségbeesetten forgattak ki, lassan,
de biztosan mélyült.

Arnold Bridge olyan mélyre tervezte eltemetni a titkát,
amennyire fizikai állóképessége csak engedte az adott
helyzetben. A fák ágait marcangoló szél borotvapengeként
vágta az esõcseppeket a húsába. Arnold Bridge már túljutott
azon a részen, amikor minden ásónyom kilapátolása fájdalmat
okozott, és –jól tudta – már nem volt messze attól a ponttól,
ahol úgy érzi majd, õ maga a fájdalom. Sírt az egész teste.
Megpróbált kitartani, remélve, a tudata lesz olyan hatalmas, és
nem engedi, hogy az izmai feladják a küzdelmet.

Ebben a helyzetben éppúgy, mint az élete elmúlt
harmincnégy évében, csak magára számíthatott, és arra a
belsõ erõre, amely céltudatos, kitartó énjét táplálta.

Az élethez álmok kellenek. Álmok, melyek célokká
válnak. A célok elérése érdekében pedig mindent fel kell
áldozni. Szó szerint mindent. Nincs kivétel. Elmaradnak a
nyaralások, a közös mozidélutánok a gyerekekkel, az iskolai
évzáró ünnepségek, és elmaradnak lassan az érzelmek is.
Csak a célok vannak. Arnold tudta, hogy a legtöbben itt szúrják
el: nem elég erõsek, hogy kitartsanak.

– Minden áron! – hangja ellentmondást nem tûrõen
csengett, miközben Arnold esõvizet köpött a hideg levegõbe.
40



A sáros talajba döfte az ásót, majd az elõre bekészített
ládára lépve felhúzta magát a gödörbõl.

– John, érted, amit mondok? Minden áron! Ez a
varázsszó a gyõzelemhez. Egy sikeres életet felépíteni alkotás,
melyhez megfelelõ kreativitás és tehetség szükséges.
Cigarettát kotort elõ elnyûtt esõkabátja zsebébõl, de mire
a vihargyújtóval életre keltette volna, a cigarettaszál szétázott.
Csalódottan fricskázta a távolba. Egy darabig követte a
tekintetével, mint aki a gondolatait próbálja rendezni, azután a
sárban fekvõ férfi vérbe fagyott tetemére nézett.

– Nem fogom hagyni, hogy elcseszd az életem, John!–
A halott válasz helyett csak némán, arccal elõre feküdt
tovább a sáros, esõáztatta fûben. A szétroncsolt koponyájában
összegyûlt esõvíz alvadt vérrögöket és agyvelõdarabkákat
feláztatva csorgott végig a füle mögött.

– Egyszerûen nem vagyok abban a helyzetben, hogy
hagyjam elbaszni az életem – magyarázta neki Arnold immár
valamivel higgadtabban. – Lehet, hogy ezt most nehezen érted
meg, de tudom, hogy megérted. A családomról van szó, a
megélhetésükrõl. A gyerekeim jövõjérõl. Vagy talán azt hiszed,
magamnak gürcölök ennyit? Lószart! Minden a gyerekeimé
lesz. Nem vihetem a sírba a pénzemet, nemde? Óh, ne
haragudj! De szamár vagyok, azt hiszem nem igazán jó ötlet
most sírt emlegetnem. Pont most…– Arnold elõször csak
elmosolyodott saját morbidságán, majd elfojtott nevetés tört fel
belõle. Nem törõdött az ítéletidõvel, a közelben becsapó
villámokkal és az eget rengetõ dörgésekkel. Csak állt és
röhögött az éjszakába perceken keresztül, aztán szinte minden
érezhetõ átmenet nélkül keserves zokogás tört fel belõle, térdre
kényszerítve õt a frissen született sárkupac tövébe. Arnold
összegörnyedve egyszerre sírt és fuldoklott a nevetéstõl.
41



Percek teltek el. A kövér esõcseppek Arnold arcába
csapták a sarat, és lassan visszatérítették õt a valóságba.
Arnold most már kezdte igazán kényelmetlennek érezni a saját
humorát. Morbidnak, amilyen az egész helyzet volt.

Ott volt mellette az a test; mereven, mozdulatlanul. Egy
férfi teteme, aki néhány órával azelõtt még életvidáman
nevetett, és reggel, amikor felkelt, voltak még céljai, amik azóta
örökké álmokká kárhoztak. Rántottát készített, és úgy tervezve
a délutánt, hogy azt végre a barátjával tölti, akitõl lakóhelyük
szerint csupán két utca választotta el, ez azonban felgyorsult
felnõtt életükben szinte leküzdhetetlen távolsággá nõtt. Közös
gyermekkoruk emléke mostanában végre lebírni látszott ezt a
távolságot. Megbeszélték, hogy szombat délutánonként ismét
együtt töltenek néhány órát, finom konyak és mennyei szivar
társaságában. Tudták, hogy olyan már soha nem lehet, mint a
gimnáziumi– és az egyetemi éveik alatt, hiszen a gondtalan
hétköznapoknak már régen vége. A való világban már nem
arról van szó, ki húzza le több lány bugyiját a suliban. Ebben a
világban folyamatosan meg kell felelni, mert aki nem tart lépést,
azt az élet könyörtelenül arcon köpi. De talán azért is érezték
úgy, hogy a szivarfüstbe nevetett, alkoholszagú viccek igazán
kellemesen oldják a mindennapi stresszt.

Ezen az utolsó délutánon is gomolygó szivarfüst oldotta
a lelki terheket, tette könnyûvé a hideg órákat. Még nyoma sem
volt a viharnak, amikor alkoholmámorban úszva, felpaprikázott
hangulatban valamelyiküknek eszébe jutott, hogy a
Halloweenról maradt töklámpások igazán jópofa célpontot
jelentenének.

Arnold halkan nyöszörögve a gödör széléhez húzta
barátja holttestét, majd az oldalába taposva szabálytalan
nyughelyére gurította. Nézte a mozdulatlan testet a méltatlan

42



sír mélyén, és most elõször érintette meg a felismerés, hogy
innen nincs visszaút.

Megmarkolta az ásót, lapátolni kezdett, miközben
fogalma sem volt, miért nem emlékszik, kettejük közül kinek az
ötlete volt, hogy kivigyék a duplacsövû…

***

-… vadászpuskát. Nem hallod, Arnie?

– Mi van, öreg? – Arnold értetlenül bámult a barátjára.
Ködös pillantásuk a vigyorgó töklámpások fölött találkozott.
Arnold úrilakjához közel tízezer négyzetméternyi telepített erdõ
tartozott. A kopasz fák közt egymás mögött négy-ötméternyire,
széles vigyorú töklámpások sorakoztak, amit Arnold az
állapotához képest a lehetõ legnagyobb precizitással helyezett
néhány oldalára állított mûanyag rekeszre. – Nem igazán
értem, mi a lószart sírsz, pajti. A puska most nálam van. Még
lövök vagy kettõt, aztán te jössz. Persze szigorúan csak akkor,
amennyiben biztosítod régi jó barátodat, hogy miután
visszamentünk a házba, megiszunk még egy üveg isteni
konyakot. Na, mit mondasz?
– Basszus, Arnie. Én már így is éppen eleget ittam. Azt
hiszem, nem igazán vágyom egy korty után sem.
– Cseszd meg, haver! – Arnold oldalba bökte a barátját,
miközben csibészesen rákacsintott. – Na, gyerünk, ne kéresd
már magad! Különben meg, szerinted engem érdekel, hogy
mennyit ittál? Hé, Johnny Bubu! El sem hiszem, hogy ilyen
szarságokkal jössz nekem. Én piálni akarok, és piálni is fogok.
Pont. Te meg, ha lõni akarsz, barátocskám, akkor máris
mehetsz vissza a házba, és hozhatod a konyakot! Itt isszuk
meg inkább!
43



– Nekem most nincs kedvem. Komolyan. Már a fejem is
fáj. És ne hívj Johnny Bubunak! Tudod, hogy ezt nem bírom.
– Na, fasza, mondhatom! Kezdõdik a „mama pici fia”
elõadás. – Arnold értetlenül forgatta a szemeit. Cigarettát
biggyesztett a fogai közé, és anélkül, hogy meggyújtotta volna,
rágni kezdte a végét. – Akkor meg nem fogsz lõni, haver! Bírlak
sajnálni, ugye tudod?
– Basszus, Arnie, ha iszol, igazán gyerekesen tudsz
viselkedni. Ha valaki ilyenkor látna az alkalmazottaid közül, azt
hiszem, nem hinne a szemének.
– De nem lát – mondta Arnold, miközben meggyújtotta a
cigarettát. A puskát a vállához emelte, célba vette vele a
legtávolabbi tököt, aztán kibiztosította. – És nem is fog. Két régi
barát mókázik, iszogat, kidumálja a csajokat. Egyúttal szétlõnek
néhány vigyori tökfejet.
– Azt hiszem, legközelebb készítek rólad néhány
felvételt, és majd odaadom Évának. Vagy nem így hívják azt a
fiatal gyakornoklányt a beszerzési osztályon? – kérdezte John.
Közben úgy nevetett akár egy huncut kamaszfiú.– Tudod, aki
néha bent marad veled átnézni a megrendeléseket. Õ biztosan
megmutatná a többieknek is.
– Igen, úgy hívják – mondta Arnold közömbösen. Jobb
szemével hunyorgott a felszálló cigarettafüst miatt. –
Mondhatom, nagyon feszes kis popsi.
– Gondoltam is, máskülönben nem marasztalnád bent
hetente háromszor, hanem itthon ülnél Amanda fenekét
babusgatva.
– Amandának annyi dolga van, hogy a kölköket nevelje.
És az õ feneke már nem a régi.
– Basszus, Arnie, te aztán igazán nagy strici vagy!
Komolyan sajnálom szegény feleségedet.
44



– Johnny Bubu, nõsülj meg! Vagy csak szerezz egy
szerencsétlen tyúkot magadnak, aztán meglátod, hogy pár év
múlva hálás lesz, ha nem otthon vakartatod vele a tökeidet.
Ennyi, pajtás. Pont. – Mindketten nevettek. Arnold leeresztette
a puskát a vállától.– De ha akarod, megvakartatom Evával a
tiedet is. Vagy bármelyik kis cápával, akivel én is vakartatom a
cégnél. Vannak jó páran. Csajokat hozzak, ugye? Persze, ha
fickók kellenek, csak szólj, elintézem azt is. De te nem vagy
meleg, igaz?
– Már megint õrült vagy, Arnie!
– Vagy inkább mondjuk úgy, hogy szereted a puncit, de
azért nem árt, ha élvezéskor egy farok is van a közeledben?–
Jóízûen nevettek. Akárcsak kamaszkorukban, újra jól
érezték magukat és boldogok voltak. Talán nem is
gondolkoztak még azon, hogy amit másnak soha nem tûrtek
volna el, azon együtt igazán jókat tudtak nevetni. Barátok voltak
az idõk kezdete óta.

– Johnny Bubu, összezavarodtam. Most akkor te
szeretsz döngölni, vagy azt komálod, ha téged döngölnek?
Arnold barátjával szembefordulva a puskával háromszor
a levegõbe döfött, miközben csípõjével is nyomatékosította a
párzó mozdulatokat.

Az égen észrevétlenül viharfelhõk gyülekeztek, amiket a
vidám nevetés sem tudott szétkergetni.

Könnyes volt a szemük a röhögéstõl.

A harmadik döfésnél éles dörrenés szakította darabokra
a csendet, összetörve minden álmot. A kopasz fákról csúf
varjak szöktek a magasba, örökre magukkal ragadva a boldog
perceket.

Arnold a pillanatnyi sokktól megdermedt. Nézte a barátja
fûben fekvõ testét. Az agya nem engedte, hogy felfogja és

45



megértse a néhány pillanattal azelõtt történteket. Hiába
szennyezte arcát és ruháját John vére, hiába feküdt a férfi
szétnyílt koponyával a lába elõtt, nem volt képes beengedni a
gondolatot, hogy megölte a legjobb barátját.

Arnold még néhány percig dermedten állt, azután
remegõ kezébõl a földre ejtette a…

***

…vadászpuskát. Nem tudta kinek volt az ötlete, de ez
már semmit nem változtatott a történteken. Megszegte a
legfontosabb szabályt. Ittak, és ennek ellenére éles lõfegyvert
vett a kezébe.

Nem tudott másra gondolni, csak hogy mielõbb véget
érjen ez a rémálom. Persze nagyon jól tudta, hogy ezúttal nem
lesz megváltó ébredés, bármennyire is szerette volna. Ez a való
világ volt, ahol a hideg és a fájdalom átrágta magát minden
ízületén, lassítva a mozgását.

Titkát már csak néhány lapátnyi sáros föld választotta el
az örök hallgatástól. Forró zuhanyra és egy csésze zöld teára
gondolt, amit a kandalló elõtt kuporogva elkortyolhat. Nyugodt
alvásra nem számított. Talán hetekig, de az is elképzelhetõ,
hogy hónapokig nem fog tudni megnyugodni.

Megölte a barátját.

Szerencsétlen baleset volt, túlélési esély nélkül. Ezen az
éjszakán már a saját életét próbálta menteni. A testet és a
bizonyítékokat a bûnével együtt mélyen eltemette. Csak a
lelkiismerete, ami már nem fért a gödörbe. A pusztító idõjárást
leküzdhette, de saját magával szemben soha nem fog tudni
nyertes csatát vívni. Ez a felismerés már az utolsó lapát föld
szétterítésének idején fájdalmasan reszketett a gyomrában.

46



Az ásót leszúrta a földbe, majd ügyetlen mozdulatokkal
próbálta szétrugdosni az összetapadt rögöket, noha nem
aggódott, hogy a kertben valaki is járni fog tavaszig. A ház
mögött elterülõ több ezer yard területet nem mûvelték. A
gyerekek majd kijönnek, ha már boldog napsugarak melegítik a
fák lombját, de addig csak az elõkertben hintázva várják az elsõ
hópelyheket, hogy aztán a kapu elõtt hatalmas hóembereket
gyúrjanak belõle.

Elégedetten nézett le a frissen feltúrt földre, aztán
szétázott és bomló falevelekkel terítette be a területet.
Mozdulatai gyorsak voltak, nem érzõdött rajtuk az a fizikai– és
lelki fáradság, ami hosszú órák óta megpróbálta feladásra
kényszeríteni.

Felegyenesedett, még egyszer szemügyre vette a kertet
borító falevelek egységes szõnyegét. A szintkülönbség alig volt
látható.

A többit az idõjárás elintézi – gondolta. A tudat, hogy
ettõl a pillanattól kezdve minden egyes nap neki dolgozik,
nyugalommal töltötte el. Egy kis ideig csak állt mozdulatlanul,
fejét lehajtotta. Megpróbált minden felesleges gondolatot
kisöpörni a fejébõl. A szûnni nem akaró esõ dühösen csapkodta
az esõkabátját.

Arnold hátat fordított a titkos sírhelynek, hosszú léptekkel
indult vissza a ház felé.

Nyugodt volt.

Senki nem láthatta a tettét. A legközelebbi ház is több
mint félmérföldnyire volt. A birtokot ember nagyságú sövény
ölelte körbe. Arnold imádta a környéket. Ide csak azok költöztek
akik a mindennapi üzleti életbõl kiszakadva, a kíváncsi
tekinteteket mellõzve akarták tölteni a szabadidejüket. A
külvárosnak ezen a részén minden házhoz külön kis birtok

47



tartozott; úszómedencével, hosszan futó kocsifelhajtóval,
gondozott parkkal, és némelyeknek – Arnoldhoz hasonlóanteniszpályája
is volt.

Tökéletes hely titkok elrejtéséhez.

Tökéletes hely egy barát eltemetéséhez.

A kertész sem járt télen, és Arnold gyanította, hetek
telnek majd el, mire egyáltalán valaki is keresni kezdi Johnt. A
szülei már régen meghaltak, testvére nem volt. Nem járt
társaságba, kevés kapcsolatot tartott fenn a külvilággal.
Egyedül Arnolddal érezte jól magát. Õ volt az egyetlen barátja.

– Az ünnepek alatt nem keresik majd – mondta magának
Arnold. Olyan halkan, hogy talán még saját maga sem hallotta.
A szél le akarta tépni róla az esõkabátot. – Új év elejéig
szabadságon van. Addig senki nem fogja keresni. Senki.
Megpróbálta megerõsíteni magában az érzést, hogy
megfelelõen gondoskodott a titkáról. Úgy érezte, körültekintõ
volt, amennyire csak lehetett. Mindennek mûködnie kell. Õt
senki nem gyanúsítaná. Nem volt indítéka, és köztudottan a
legjobb barátok voltak. Majd az ünnepek alatt elõadja a
feleségének, hogy beszélt Johnnal telefonon. Esetleg azt
mondja, hívta magukhoz karácsonyi vacsorára, de John
visszautasította. Amanda jól ismeri Johnt, és tudni fogja, hogy
ez bizony Johnnál nem ritka eset.

John egyedül szeretett lenni. Nem volt magányos, de
egyedül volt, és szeretett így élni. Néha feltûnt mellette egy-egy
nõ, de soha nem lett tartós kapcsolat a dologból. Talán még
gyenge szex sem. Tele volt tervekkel, de nem tudott róluk
mesélni. Folyamatos sikertelensége a nõknél pedig egyre
inkább fokozta a szorongását, növelte a kudarctól való félelmét.
Ha nagy nehezen összehozott végül egy találkozót valakivel,

48



akkor is csak panaszkodott és a problémáiról beszélt. A nõknek
pedig erre nincs szükségük.

Arnold ezzel szemben nagyon jól tudta magát
érvényesíteni. Szerette és tisztelte a nõket, ismerte a lelkük
rejtelmeit, õk pedig szívesen viszonozták a sok figyelmességet,
a kedves szavakat, akár a hálószobák csöndes félhomályában
is.

Közel járt egy sikeres életút csúcsához, amikor majd –
úgy tervezte – cége minden részvényét eladja, és azután csak
utazgatni fog a világban. Azonban csaknem minden álma
szertefoszlott egyetlen délután alatt. Egy hajszálon múlott, hogy
a biztos egzisztenciát a börtöntársadalom aljáéra cserélje.

Csakhogy Arnold Bridge nem lesz köztörvényes
bûnözõk macája – gondolta. Már a garázs hátsó bejáratánál
járt, amikor olyan erõs hiányérzete támadt, ami minden más
gondolatot elnyomott.

Nincs nála az ásó.

A kertben hagyta.

Visszanézett a válla fölött. Fintorgott. A feketén
hömpölygõ felhõk között villámok cikáztak.

Sarkon fordult.

Visszaindult az ásóért.

***

Léptei súlya alatt cuppogott a felázott fû, ahogy egyre
mélyebben hatolt az ellenségesen feketéllõ fák közé. Bátran
lépkedett, mint aki sebezhetetlen. Tudta, õt nem tarthatja vissza
semmi a céljai elérésétõl. Nem kerülhet börtönbe. Mást írt meg

49



neki az élet. Küldetése van, amit nem adhat fel, csak ha már

saját elveit is elárulja.

Arnold megtorpant.

Az égbolt haragos szikrázása megrázó látványt festett
elé. Fél percig mozdulni sem bírt. Minden merészsége
szilánkokra tört a drámai kép súlya alatt.

A fák között, ahol állt, néhány perccel azelõtt még
gondosan szétterített falevelek áztak össze, megpróbálták
eltüntetni egy mélyre ásott titok nyomait.

De az néhány perce volt.

Arnold most széttúrt földet talált ugyanott, óriási üreggel
középen, amin akár egy emberméretû vakond is kimászhatott
volna. Azonban Arnold tisztában volt vele, hogy ez nem valami
nagyra nõtt kártevõ mûve.

A gödör szélén kéznyomok mélyedtek a földbe, mellettük
pedig lábnyomok vezettek a sötétbe.

***

Apránként ismét végigvett magában minden részletet:
órákon keresztül gondosan rejtegette a holttestet, azután a
vállán cipelte le a kertbe, hogy semmiféle szállítóeszköz ne
hagyjon nyomot az átvizesedett talajban.

Így nagyon is tudatában volt szavai súlyának, amikor
félelemtõl reszketõ hangon a hideg esõbe suttogott:

– Én megöltelek… Meghaltál.–
Félve pillantott körbe a nyomasztó sötétségben. A fák
ágai megvadult õrültként hadonásztak felé, és keservesen
zokogtak a szél tomboló nyomására. A súlyos esõcseppek a
nadrágjára verték a sarat, miközben próbált közelebb óvakodni

50



a gödörhöz. Szívét különös, jéghideg erõ szorította össze.
Ismeretlen volt neki az érzés, csakúgy, mint a gerincét
simogató borzongás.

Óvatosan közelebb lépett a feltúrt földkupachoz. Nem
volt lámpája, de szeme az éjszakai mûvelet során egészen
hozzászokott a sötétséghez, így viszonylag jól ki tudta venni a
gödör formáját. Megállt a szélénél, és óvatosan a lyuk fölé
hajolt, hogy meggyõzõdhessen róla, valóban eltûnt a holttest.
Közben igyekezett a gondolatait rendezni, ami többé-kevésbé
sikerült. Bár inkább csak nyugtatni próbálta magát, miközben
azt mérlegelte, vajon mi lenne kevésbé rossz: ha a földbõl
valóban a barátja ásta ki magát – ami minden
törvényszerûségnek ellentmond –, vagy ha esetleg mégiscsak
akadt szemtanúja a titkos kertgondozásnak, és az illetõ az itt
hagyott ásóval gyorsan lapátolt egy kicsit, aztán kihúzta a
földbõl a testet, amit a szerszámmal együtt magával vitt a fák
közé. Mert az ásó sem volt már sehol. Eltûnt.

Villámlott és dörgött. A fényáradat beúszott a gödör
legmélyére, kikergetve onnan egy pillanatra a sötétséget.
Arnold láthatta, hogy a sírhely üres. A barátja holtteste eltûnt.
De igazán az kezdte nyugtalanítani, hogy a nyomok csak egy
emberrõl árulkodtak, aki minden bizonnyal a gödörbõl
kapaszkodott fel. Tenyere mélyen a talajba nyomódott, az ujjai
belemartak a földbe, hogy ki tudja húzni magát.

Arnold néhány másodpercig ismét csak dermedten állt,
azután lassan hátrálni kezdett. Nem fordult meg, szemét egy
pillantásra sem vette le a gödör mögött tébolyultan
összekapaszkodó fák soráról. Úgy gondolta, a kiserdõ
megfelelõ búvóhely lehet bármilyen gonosz erõ számára.
Megpróbálta látni az átláthatatlan sötétség legtávolabb
mocorgó árnyait is, azonban a viharos szél olyan erõvel szórta

51



arcába az éles esõcseppeket, hogy nem bírta a szemét sokáig
nyitva tartani. Hunyorogva hajtotta le a fejét, megkísérelte ép
szemmel túlélni a borzalmakat. Mert az ösztönei azt súgták,
hogy valami nagyon nincs rendben.

Pár lépést hátrált még, aztán sarkon fordult, és gyors
léptekkel visszaindult a ház irányába. Nem emelte fel a fejét. A
lábait figyelte, ahogyan az ázott földet döngölik. Az esõ ropogott
nejlon kabátján, miközben a légzése versenyre kelt lépéseinek
ütemével.

Most elõször érezte veszélyben az életét. Ez az érzés
pedig szörnyen megrémítette. Nem mert a fák ágaira nézni,
ahogyan nem mert visszapillantani sem. Leszegte a fejét, és
igyekezett minél rövidebb idõ alatt visszajutni a házba, ahol
biztonságban érezheti majd magát, és talán megszabadulhat
ettõl az õrületes nyomástól. A közel egy perc alatt, amíg elérte
a ház keleti bejáratát, végig a halálfélelemmel küszködött. A
bejárat elõtt megszokásból odacsapta néhányszor a lábát, hogy
a sár kint maradjon. Ahogy belépett, rögtön visszafordult, és
kulcsra zárta maga mögött az ajtót. Nekifeszült, de nem volt
még ereje felpillantani. Félt, hogy a panorámaablakon át talán
barátja szétlõtt fejével kényszerül farkasszemet nézni.

***

Óvatosan megfordult. Hátát az ajtónak dúcolta, próbált
lassan lélegezni, és igyekezett a lélekjelenlétét megõrizni.
Csakhogy akinek szörnyû bûn nyomja a lelkét, nehezen tud
abból bármit is megóvni.

Arnold Bridge bénult volt a félelemtõl.

52



Talán csak azért mozdult meg végre, mert úgy érezte, az
ajtótól el kell távolodnia. Könnyû préda lenne, ha kintrõl valaki
rátörné az ajtót.

Bármi is volt kint a kertben, félt tõle.

A közlekedõn keresztül óvatosan az étkezõ felé
lépkedett. Félúton megtorpant. Szorosan a falhoz simult,
szeretett volna egybeolvadni a falakon kúszó árnyakkal.

Megkísérelt észrevétlen maradni.

A saját otthonában.

Minden égzengésre szorosabban tapadt a falhoz. Fülelt,
hogy ki tudja szûrni a házból származó zajokat. Semmi
rendelleneset nem hallott, csak a szél rombolt odakint.
Megpróbált újra megnyugodni. Ismét a légzésére figyelt, és a
bûntudatra, amit magával hozott a házba.

Véletlen baleset volt – gondolta. Egy buta kis hiba.

Nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet vele. Ilyen
helyzetbe nem kerülhet senki. Ez csak valami tréfa lehet. Valaki
biztosan látta, hogy elássa a testet a kertben, és most zsarolni
akarja. Ez a gondolat kellemes melegséggel töltötte el. Úgy
érezte, enyhülni kezdett a nyomás a mellkasán, kilazultak az
izmok a hasfalán, és már a légzése is rendezettebb lett.

Ha zsarolni akarják, akkor pénzt akarnak. Az pedig az õ
területe. A pénz az õ birodalma. A gondolat kiragadta a koszos
bûnök világából, ahol görnyedve kell osonni a fal tövében.

Kihúzta magát:

– Üzletrõl van szó? Akkor megfõzlek, szarrágó, bárki is
legyél.–
A bejárati ajtót nézte, s bár valahol a lelke mélyén
változatlanul attól rettegett, hogy a következõ villanásnál
mégiscsak megjelenik ott a barátja alakja, a gondolatai mégis
kezdtek kitisztulni. Lassacskán megnyugtatta magát, hogy a

53



dolog már el is van intézve. Ez a fickó nem tud tõle olyat kérni,
amiben ne tudna vele megegyezni. Különösképpen nem tud
annyit kérni, ami ne lehetne Arnold világában alku tárgya. De
bármi is lesz az egyezkedés vége, a zsaroló megy a gödörbe
Johnny Bubuval együtt. Ebben biztos volt.

A fejében már kész is volt a terv. Szerette az ilyen
helyzeteket. Világosan látott, hideg fejjel elõre elgondolta az
eseményeket, legalább két variációt tervezve, ha bármilyen
hiba csúszna a számításba. Persze hibák nem lehetnek. Mire a
fickó elõmerészkedik a kertbõl, hogy elõálljon az ajánlatával,
Arnold már készen akart
lenni.
Visszalépett a bejárathoz, felkapcsolta a közlekedõ és az
étkezõ lámpáit. Mosolygott. Lerúgta a bakancsát, a kabátot
kiakasztotta száradni. Magabiztos léptekkel ment végig a
hosszan kiterített szõnyegritkaságon.

Csaknem beesett a konyhába. A mosogatóra
támaszkodott, a késeket kihúzta a tartóból, és a pengéjüket
nézegette. A legnagyobbat alaposan megvizsgálta. A széles
pengérõl torz tükörképe nézett vissza rá zaklatottan.

Egy késre volt szüksége, amit elrejthet a tárolóban. Az
megfelelõ hely lesz. Nagy összegrõl kiállított csekkel elaltatja a
szipolyozó gyanúját, azután kiereszti annak a pénzéhes
mocsoknak a vérét. Csak nem képzeli az a kisstílû senki, hogy
õ majd bárkinek kapitulál?

Arnold önelégülten vigyorgott a gyilkos pengére, így nem
láthatta, hogy a háta mögött, a közlekedõnél egy robosztus alak
válik ki az árnyékból.

***

54



Arnold a késsel a kezében átrobogott a konyhán,
egyenesen a tároló irányába.

Senkinek nem fogom hagyni, hogy lerombolja az életem!

– gondolta. Mindig mindenért megküzdött, így az utolsó dolog
lesz az életben, hogy ezt önként feladja. Úgy gondolta, amíg
vannak alternatívák, addig minden lehetõséget meg kell
ragadni. Akármilyen szélsõséges is legyen az.
Erõsnek érezte magát. Egy elszánt harcosnak, aki
hidegvérrel ölni fog, ha nincs más szabadulás. Úgy érezte, õ
túlélésre született. A világot a hozzá hasonló örök nyughatatlan
emberek viszik elõre.

Felsõbbrendû érzelemkitöréseit a hátsó átjáró elõtti
látvány söpörte el.

Bátorsága megrogyott lábán keresztül hagyta õt magára.
Keze remegni kezdett.

Az ajtó mellett, bal oldalt egy fésülködõ tükör állt, alatta
cipõs polccal. Ide pakolták azokat a cipõket, amiket a kerti
munkáknál használtak. A cseresznyefa bútor oldalának pedig
egy sáros ásó támaszkodott hanyagul.

Már a házban van!

A felismerés valósággal megállította Arnold szívét.
Szinte lélegezni sem mert, látása elhomályosult. Könnyáztatta
tekintetét le sem bírta venni az ásóról. Mintha megbabonázta
volna. Meg sem próbált hátra fordulni. Pedig nem csak hallotta
a háta mögé kerülõ alak utolsó lépéseit, de az illatát is jól
érezte. John kedvenc parfümjét, amit még ha futni ment is, a
barátja mindig magára locsolt... Erõs, fûszeres illat keveredett a
halott bûzével.

Arnold nem mozdult. Nem is pislantott. Amíg jéghideg
leheletet nem érzett a tarkóján. Akkor zokogni kezdett, akár egy
gyerek.

55



Nem tudta, miért sír.

Talán csak magát sajnálta. Siratta az életét, és talán az
álmait is. De az is lehet, hogy sajnálta a lehetõséget, amit
elhalasztott. A döntést, amit utoljára az életben rosszul
mérlegelt.

Persze elképzelhetõ, hogy a barátját siratta, akinek nem
adott lehetõséget, hogy emberhez méltó módon temessék el.

Nem érezte, mikor ejtette el a kést – az is lehet, hogy
John vette el tõle –, egyszer csak már nem volt a kezében.

– Basszus, Arnie! Nem tûnt föl, hogy ott hagytál a
kertben? – kérdezte John a háta mögött állva. A szája
csordultig volt sárral, amibõl hol kiköpött keveset, hol pedig
megpróbálta lenyelni. Arca bal oldala a felismerhetetlenségig
szétroncsolódott. Szétnyílt fejbúbján az agyából megmaradt
darabkák alvadt vérrel és sárral keveredve tapadtak a
szilánkosra tört koponyához. Bõre hamuszürke volt, néhol lila
foltokkal. Szeme résnyire szûkült, szemhéja alá sárrögök
szorultak, de még így is mintha megvetéssel nézett volna le az
elõtte álló, görcsösen zokogó férfira.
– Amúgy még szerencse, hogy a töklámpásokat
összeszedted – horkantott gúnyosan, és Arnold tarkója fölé
emelte a konyhakést. – De ha már kérdezted, barátom: inkább
én döngölök, mintsem engem döngöljenek.
Arnold nem mert megfordulni. Már ahhoz is gyengének
érezte magát, hogy nyitva tartsa a szemét. Lehunyta hát.
Odakint a vihar birkózott a házat rejtõ fákkal.

56



MÁR ELÕJEGYEZHETÕ!



Az FBI által körbezárt romos házban, az évszázad egyik legkönyörtelenebb
sorozatgyilkosa, a Véres Cassanova néven ismert John Marllowe a halálba menekül:
egy puskával nyakon lövi magát.

Néhány perccel késõbb egy arizónai kisvárosban, Agatha és Joseph Church
a gyermekáldás elsõ pillanatait élvezik. Boldogok és senkinek nem tûnik fel az
újszülött nyakán és tarkóján éktelenkedõ aprócska heg.

17 évvel késõbb New York impozáns negyedeiben szörnyû kegyetlenséggel
elkövetett, szexuális indíttatású gyilkosságok történnek. A fiatal és agilis különleges
ügynök, Gemma „Gemsi” Samworth mindent elkövet, hogy megtalálja és
megfékezze az Internetes közösségi oldalakon ismerkedõ sorozatgyilkost.

A nyomok Arizónába vezetnek...

57