Egy lány blogjából

Széttört szívem szilánkos darabjai, haldokló lelkem utolsó foszlányai
 Az élet iróniája, hogy egy pszichológussal "hozott össze". Tulajdonképpen a villamosmegállóban találkoztunk és adott egy mandarint. Néztem rá értetlenül, felhúzott szemöldökkel, és annyit gondoltam magamban, hogy ki a faszom ad a másiknak random egy mandraint?! Szarrá voltam fagyva, nem volt nekem kedvem ellenkezni, szóval tartottam a kezemben és néztem. Sétáltunk egyet majd leültünk egy padra, amihez a seggem odafagyott. Beszélgettünk majd hazajöttem. Így kezdődik a történetünk. Soha senkihez nem mentem még fel előtte, de hozzá már rögtön másnap. Hogy mi fogott meg benne? Nem tudtam eldönteni mi van a szemében - a szemgolyón kívül, pl -. Volt benne valami kettősség. Boldog vagy megtört? Bátor vagy visszahúzódó? Hasonló kérdésekre kerestem a választ, de nem találtam. Teáztunk és néztem. Ültem a gondolataimmal, hogy nekem biztos nincs ki a négy kerekem. Egyszer csak felvetette, hogy lehetne köztünk valami. Néztem tovább. Ha akartam volna se tudtam volna mit mondani, - köpni, nyelni nem tudtam. De ő innentől kezdte számolni, hogy mi együtt vagyunk. Nekem csak sokkal később kezdett leesni (amikor kiderült, hogy ő számolja). De igazából sosem esett le, a mai napig sem. Az élet iróniája hogy egy pszichológus adta meg az utolsó rúgást ahhoz, hogy egy végtelenül mély szakadékba essek. A kapcsolatunk sorsa már akkor meg volt valószínűleg írva, amikor pont halottak napján kérdezett rá a dologra. Szerettem a mosolyát, szerettem a komolyságát. De az együtt töltött időnk teli volt sírással, haraggal. A szervezett programjaim mindig lemondta, de ő sosem hívott sehova, kivéve magához. Így volt ez akkor is, amikor az történt. Felcseszte az agyam (pedig higgyjétek el, nem egyszerű). Elmentem hozzá megbeszélni a dolgokat, de nem sikerült, és hazajöttem. Aztán visszamentem még egyszer. Be akart mutatni a lakótársának, de én akkor épp nem akartam jó pofát vágni semmihez és senkihez - kész voltam idegileg. Persze hogy megtette. De a rosszabb hogy mást is. Az én kérdésem mindig az volt hogy szeret-e, az övé hogy kívánom-e. Lányok, ha bizonytalanok vagytok, akkor ennél a kérdésnél lépjetek le. Mindig igent mondtam, de sosem engedtem neki egy csóknál többet (mert szinte mindig csak azt éreztem, hogy arra kellek, többre és utána már nem). 1 hónap 6 nap telt el amíg bírta. A pszichológus valamiféle pszichopatává változott. A félelmem valóra vált. Feküdtem az ágyon lefogva, és nem tehettem semmit. Szűz voltam, tudta. Nem kérdezett semmit, csak betolta és csinálta a dolgát, ami neki tetszett. Mivel őrnagy, mellette nem tehettem semmit a nullával egyenlő erőmmel. Sírtam, könyörögtem, fuldokoltam. A lakótársa a másik szobában. Mennyire hangzik szarul ha a "barátod" lényegében megerőszakol? És igen, magamhoz híven még utána átmentem hozzá megbeszélni ezt a dolgot, és igen, a szerelem egy őrültté, egy csúszómászóvá tesz. Leöltöztetett. Újra megkérdezte hogy kívánom-e. És mikor nem engedtem a dolgot, mindössze annyit kaptam hogy "öltözzek és menjek". Persze magamhoz híven még ezután is próbálkoztam. Sőt, a hülye fejemmel még én kértem bocsánatot és esélyt. Egy igazi lúzer vagyok. Azóta a nap óta alig alszom, alig eszem, állandó hányingerem van, fáj a fejem, átvitt értelemben a szívem és a lelkem is - és talán ezek a legelviselhetetlenebbek. Nem nézek a tükörbe. Eltolok magamtól mindenkit. Leromlottak a jegyeim. Vérfóbiásként ugyan, de az egyetlen hobbimmá lett hogy azóta bántom magam, és a látványtól elterülök az ágyamon és kikapcsolok. Majd felébredek, és újra az eszembe jutnak a dolgok. Random szerűen rám tör a sírás, akárhol legyek akárkivel. És nem tudják, nem értik hogy miért - de ez így van jól. Lesütött arccal, könnyes szemmel sétálok a hidegben, utazok a buszon. És az emberek elfordítják a fejüket. Én meg csak sírok, vérzek, kívül-belül. Csak tudatni akartam, hogy ilyen nem csak a filmekben van, óvatosságra inteni.